Csapó kettő (31. Fejezet, második rész)

Rachel szemszöge:

Ahogyan mélyen a szemébe néztem, melegség öntötte el tajtékzó lelkemet. Tekintete csillogott, akár a gyémánt és mosolya, mellyel engem ajándékozott meg, megérintette szívemet és melegséggel árasztott el. A szemem tán káprázott, amikor megláttam őt az ajtóból. Az itt léte megbabonázott és gyönyörrel töltött el. Azt hittem csak furfangos képzeletem űz gonosz játékot velem, mikor megpillantottam e kedves orcát. Mennyei pillanat volt.

Mondta volna valami nyálgép. Pfüjj.

Ez Rachel nyelven persze annyit jelentett, hogy: „Jó újra látni Louis-t és örülök, hogy velem van ez a barom.”

Elsőnek egy kicsit dühös voltam ugyan, hiszen ki ne lenne, ha éppen előtte vásárolt volna be egy csomó pénzért, csak, mert valami retardált halálra rémisztette. De megbékéltem ezzel a kis aprósággal, mert ő itt van velem. Most, hogy Niall és Maya eltűntek, kettesben maradtunk. A szöszi úgy rohant az ikertestvérem után a mosdóba, mintha attól félne, hogy, ha nem ér oda időben Maya lehúzza magát a slozin és eltűnik a csatornában örökre. Amennyi ennek a valószínűsége, simán választhatta volna a sétát, vagy ne adja isten a kocogást.

De nem. Nekik ez nem elég.

Maya nagy dirrel-dúrral távozott, mögötte pedig a szó szerint sprintelő Niall.
Na igen, csak hogy még véletlenül se keltsünk feltűnést… azt hiszem a feltűnésmentesség szó számukra ismeretlen, hiszen a kávézó minden szempárját sikerült magukra erőltetniük csupán ezzel a jelenettel már a megérkezésünk pillanatában.

Már egy jó tíz perce biztosan bent voltak és csak remélni tudtam, hogy a haspókunknak nem esett semmiféle bántódása, ergo nem került közelebbi kapcsolatba a csappal vagy esetleg a vécékagylóval.

A teám mellől nagyon is hiányoltam egy kis nasit. Végül is ki lakna jól egy bögre, gőzölgő itallal, könyörgöm?! Ez így nem mehet tovább!

-          Elmegyek még egy fánkért, mindjárt jövök. – tájékoztattam a még mindig fáradhatatlanul szar vicceket mesélő barátomat, aki azonnal elhallgatott, amint kimondtam.

-          Veled megyek! – pattant föl.

-          Kösz Louis, de hidd el, egyedül is menni fog. – kacsintottam rá. Kicsit durva, hogy ennyire nem akar egyedül hagyni. Mi lesz, ha esetleg el akarok menni vécére? Amíg a klotyón ülök akkor is letérdel mellém és árgus szemmel fogja figyelni ahogyan a dolgomat végzem és közben úgy fog mosolyogni, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga?

-          Nem érdekel, veled megyek! – erősködött. Én meg mit tehettem volna? Hát engedtem. Mintha egy fánkot kiadni fél óra lenne…

Éppen azon gondolkoztam, hogy a cukormázas vagy a csokis fánkot válasszam, amikor hirtelen kivágódott az ajtó és valaki kirohant rajta nagy sebbel-lobbal és akkora erővel csapta be a bejáratot, hogy azt hittem kiesik az ajtó a helyéről. Nem tudom milyen agyhalott ember csinálhatta ezt, sajnos háttal álltam, de jól meg kéne neki mondani, hogy ez egy békés hely és nem itt kéne kiélnie a dührohamait…

-          Pff… A sok idegbeteg már most nem bír magával, pedig még nincs is este… - mutattam ki nem tetszésemet a barátomnak, aki egyetértően bólogatott.

Aztán jött a követője.

-          Ne már, Maya! Gyere vissza! – üvöltötte egy rettentően ismerős férfihang, rohanás közben, majd jött egy újabb ajtócsapódás. Ezt a felfordulást!

-          Höhh! Ráadásul pont Maya-nak hívják! – kuncogtam. – Kíváncsi vagyok, mit szól majd, ha megtudja, hogy van egy ugyanolyan ember, aki ilyen rohamokkal él és pont Maya-nak hívj… - elhalkultam. – Egy ugyanolyan ember, akit ráadásul Maya-nak hívnak! És egy nagyon Niall-ös hang kiált utána!

-          Ezt nem hiszem el! – mondtuk egyszerre Vigyorival, én pedig meg sem várva a fánkomat rohantam a két idióta után, akik teljes lelki nyugalommal fogócskáztak még fél perce.

Tényleg, nincs is jobb módja, hogy felhívják magukra a figyelmet, főleg Niall, akit már most megrohamoztak a rajongók. Az egy dolog, hogy a mi városunkban többé-kevésbé tesznek a bandára, de hahó! Ez itt Ausztrália, emberek! Itt nem futkoshatnak az utcán, mint az óvodások a játszótéren. Ez egy beteges és mindenre elszánt rajongók gyűjtőhelye! Arról már nem is beszélve, hogy ezek az igencsak kétségbeesettül beléjük habarodott emberek még azt is képesek kideríteni, hogy a srácok hányszor szartak egy héten! Fúj már! Tisztelet a kivételnek, de lényeg a lényeg, egy ilyen helyen nem biztonságos párkapcsolati drámákat lebonyolítani. És mindezek felett már csak az hiányzik, hogy az én „rohadtul nem gondolok bele a tetteim következményeibe” nővérem belekerüljön emiatt az újságokba „Niall Horan Ausztrália utcáin kergetőzött egy idáig ismeretlen lánnyal. Lehet, hogy rég eltűnt fiúbandánk hercege megtalálta a hercegnőjét?” címmel. Mibe, hogy ez jobban kiborítaná, mint ami nemrég történhetett, de végül is mit érdekli őt?!

Áh! Kikészít!

Vele ellentétben én inkább meghúzom magam, amíg el nem tűnik a tömeg, bár ez elég lehetetlennek bizonyul, hiszen ha itt a One Direction miért akarnának elmenni?

Egy ideig akkor is csak figyelem a „cápák közt vergődő halat”, aki minden erőfeszítésével azon volt, hogy minél előbb elszabadulhasson, ezért az igen khm, érdekes kérdésekre is csak fél mondatokkal válaszolt. Egy-kettőn én is nagyot néztem, amit néha-néha kihallottam a tömegből, mint például a „Niall, ma milyen alsónadrág van rajtad, HA van?”

OhMyGod! Miért ne lenne? Fogadni mernék, hogy Niall-lel ellentétben, azon a kiscsajszin nincsen bugyi!

Aztán jött a következő. „Vigyél be egy takarítószertárba és tégy magadévá!” miután ezt meghallottam már vártam a „Dugd fel a seggembe a partvist is, ha már ott vagyunk!” követelődzést, de ez vagy nem hangzott el vagy én nem hallottam. Szerintem az utóbbi elképzelhetőbb. Komolyan nem vágom, mi van az emberekkel! A kiscsaj lehetett kb. 11? Bezzeg az én időmben 11 évesen színcápáztam, meg bújócskáztam a barátaimmal, nem pedig meg akartam keféltetni magam egy szertárban (meghittebb helyet természetesen én sem tudnék elképzelni).  Be.te.ges.

Miután már 10 perce dekkoltam a fal mögött, kezdett kicsit elegem lenni a szokatlanabbnál szokatlanabb kérdésekből és nagyon sajnálom, de mivel a testvérem fontosabb, mint, hogy Niall milyen úszósapkát hord, kiléptem a betonréteg mögül és elordítottam azt, amiről biztosan tudtam, hogy beválik.

-          TE JÓ ÉG! OTT VAN HARRY STYLES! – mutattam a főútra, ahol minimum 150 olyan ember sétált, aki elment volna a göndörkének, a többi 2000 emberről meg már ne is beszéljünk, akik mind a tömeget alkották. Mondjuk úgy, hogy elég nagy kihívás elé állítottam a directionereket, de elértem a célomat, mint egy veszedelmes csorda, úgy csörtettek a főút felé magára hagyva a lelkileg megtépázott Niall-t.

Elindultam az irányába és magyarázatra váró pillantást küldtem felé, mire ő, ahelyett, hogy vette volna a célzást, lesütötte a szemét és inkább a fehér Nike cipőjét kezdte el bámulni.

-          Előre szólok, nem vagyok barkobázós hangulatomban, ezért most fogod a csöpp kis szádat, nagyra nyitod és elmondod nekem, hogy mi ez az egész! Jogom van tudni róla, és ha a barátságunk ehhez nem elég, akkor Maya miatt, mert ő a testvérem, aki valahol egyedül bolyong egy olyan országban, ahol még sohasem járt, ráadásul kiakadva. Úgy hogy most nagyon szépen kérlek és mondd el az igazat. – a kis monológom végére felemelte a fejét és szíveskedett a szemembe nézni, tekintete sajnálatot tükrözött. Csak, hogy nekem nem sajnálatra volt szükségem, hanem itt és most a teljes történetre. Végül beletörődött a szigorú tekintetem láttán és félrehúzott egy sikátorba.

-          Gondolom te is tisztában vagy vele, hogy Maya nem közömbös számomra… - kezdte.

-          Ki gondolta volna… - morogtam az orrom alatt. Intettem a kezemmel, hogy folytassa.

-          És szerintem én sem neki. Nem! Biztosan nem vagyok neki az, – bátorodott fel, és magabiztosabban folytatta – csak nem akarja beismerni, mert fél tőle! – egy újabb „ez már egy éve leesett mindenkinek” pillantás a részemről. – Ezért megkérte Zayn-t, hogy játssza a pasiját, mert úgy gondolta, ezzel majd elüldözhet engem. – láttam az arcán, hogy mennyire megbántotta a testvérem, mert olyan kifejezést láttam, amit a mindig mosolygós Niall-en soha. És ettől még dühösebb lettem. – Természetesen ezt az indokot Zayn-nek nem említette. De te is tudod, hogy ő nem hülye, ezért próbára tette. Megpróbált lefeküdni vele, mivel, ha nem miattam van ez az egész, akkor biztosan ezt sem fogja bánni. Maya nem tudta megtenni, amiből bebizonyosodott, hogy csak engem akart magától eltaszítani, azzal, hogy az egyik legjobb haverommal jön össze, ha még csak látszatból is. Zayn viszont nem akart görény lenni velem, akármennyire is imádja Maya-t, kidobta értem. – szóval ezt nem volt képes elmondani… még nekem sem. – Maya persze azonnal elviharzott én pedig loholtam utána, mint mindig. A tengerparton már nem bírtam magammal és megcsókoltam. – itt tátva maradt a szám. – Védelmemre szóljon, hogy nem erőszakoltam rá! Nem ellenkezett! … egy darabig. – vágott amolyan „emlékezzünk csak vissza, hogy is volt ez” fejet. – Pedig megtehette volna! Bár… végül meg is tette, de csak azért, mert bevallotta, hogy fél a szerelemtől. Megijedt attól, hogy szorult belé érzelem! – háborgott. Nem csoda. Én is ezt tenném.

Maya sok embernek készíti ki az idegeit, de Niall… Niall az Niall. Jó ember. Nem az értékes srácokat kéne eltaszítania, hanem azokat, akikkel eddig „együtt” volt. Egyszerűen képtelen különbséget tenni! Egyszer! Csak egyszer próbálná meg, hogy milyen egy olyan sráccal lenni, aki értékeli és szereti. Csak mert fél az elkövetkezendő rossztól, nem vállalja be a jó dolgokat. Ez olyan mintha Joy se létezne. Nem akarnánk őt, mert egyszer úgy is meg fog halni és az rossz lesz, de ugyanakkor kimaradnánk azokból a jó dolgokból és a szeretetből, amit adni tud. És most egy állatról beszélek, nem pedig egy emberről. Megvonja magától a boldogságot és ez hülyeség. Minden jó dologról le akar mondani, még Niall-ről is, aki tényleg megfelelő lenne számára. Ő nem akarja, hogy fájdalmat okozzanak neki, de ezzel a viselkedéssel ő okoz másoknak azt. Nem is kicsit. Niall-nek, a srácoknak és nekem.

Gondolatmenetem végére már olyan ideges voltam, hogy ha valaki csak hozzámért volna az elkövetkezendő 2 percben, valószínűleg már nem élne, mert szíven szúrtam volna egy unikornis szarvval. Lenyugtattam magamat és némán bólintottam a szöszinek, hogy folytathatja.

-          Azóta egy szót sem szól hozzám. Én meg, amikor megtudtam, hogy Louis jönni készül, kapva kaptam az alkalmon és vele tartottam, mert meg akartam beszélni a dolgokat. A többit már csak röviden: meglátott a kávézóban, beviharzott a vécébe én meg utána, – like always – szemen fújt paprikaspray-vel, - Mi a…? – veszekedtünk, bevallottam neki, hogy szeretem, - Jézus úristen! – mire megint nekiiramodott én meg követtem, - Az ajtó is majdnem követte… - de nem állt meg és onnantól jöttek a rajongók, - A dákóhiányos 10 évesek – a többit meg te is tudod. Ennyi.

És akkor most összegezném az egészet egy kicseszett nagy sóhajtással. Nem hiszem el, hogy ezeket mind képes volt eltitkolni előlem. Mikor romlott meg a kapcsolatunk ennyire? Annyi titkot rejtegetett előlem, mint égen a csillag. Bezzeg, ha én nem mondok el valamit, akkor már kiveri a hisztit! De ennyi titok egyszerre? Neki sikerült ezt kábé két hét alatt összegyűjteni, amivel önmagában nem lenne probléma, de hogy semmit se tudjon kinyögni azon a nagy lepcses száján, amit folyton járat, az már kicsit bosszantó. Rendben. Ha ő így játszik, akkor én is. Amit adsz, azt kapsz, kisanyám. Csak kerüljön elő az a hülye feje, mert már Niall kétségbeesetten csillogó, kék szemeit sem tudom elviselni, ahogy a testvérem lábnyomait próbálja megtalálni… a betonon. Ezen kívül pedig igencsak kár lenne tagadni, de én is aggódom érte. Mindig így kezdődik. Aztán egyszer csak azon kapnánk magunkat, hogy szirénázásra leszünk figyelmesek, elrohanunk a hang irányába, ami pont egy sötét sikátorból jön. Befordulunk és megpillantjuk Horatio Caine hadnagyot, amint éppen felteszi a napszemüvegét ( http://www.youtube.com/watch?v=mznsEcZlM2I ) és kijelenti a nyilvánvalót: „Ez nem baleset volt. Ezt a lányt meggyilkolták!”, majd pedig megszólal a CSI: Miami főcímdala.

Akkor aztán előrenyomulunk, félrelökünk mindenkit és megpillantjuk a testvéremet, akinek a hulláját épp akkor emelik ki a magas épület alatti bűzölgő kukából. Nem azért, de én első látásra is megmondanám, hogy ez nem baleset volt. Manapság nem szoktak az emberek csak úgy simán sétálgatni a tetőn, (Mert miért ne?) aztán random megbotlani egy almacsutkában, átesni a tetőkorláton és hoppá! Éppen egy rothadó dolgokkal teli szemetesben landolni. Mert ugye mostanság az a menő, ha nem csak úgy leesik az ember a betonra. Nem! A kuka sokkalta kényelmesebb hely. Ha éppen balesethez készülődnek, vagy esetleg öngyilkossághoz, mindig megnézik, hol van a szemetes, bemérik az esési szöget, aztán mehet a menet! 

Na jó… asszem egy csöppet elkalandoztam. Lényeg a lényeg, nem szeretném, ha bármi baja is esne az ikertestvéremnek, mert az egyetlen ember, aki bántalmazhatja, az én vagyok és meg is fogom tenni, amint előkerült!

Visszamentünk Vigyoriért, aki még mindig kezében a fánkommal sétálgatott fel-alá és várta, hogy visszajöjjünk. Szerencsére volt annyi esze, hogy nem jött utánunk, ő legalább gondolt a rajongókra. Végül hárman indultunk Maya keresésére.

Sikertelenül. Amennyi időnk volt a világosságban azt kihasználtunk. A koromsötétben már semmit sem láttunk, inkább visszamentünk a hotelhez. Reménykedtünk benne, hogy ott találjuk majd, de nem volt szerencsénk. Persze, végül is túl egyszerű lenne a történet, ha visszajönne a szállásra, nem inkább keressük éjjel-nappal! Remélem, élvezi, hogy mindenki halálra aggódja magát, mert félti őnagysága testi és lelki épségét. Az előbbire én is adok majd okot rendesen!

Ennyire kiborulni és eltűnni egy Szeretlek szócska miatt! Egy idegen környéken. Idegen emberekkel. Idegen körülmények között. Normális az ilyen, kérdem én?! Vágom, hogy „pfúj szerelem, blőe szerelem és megvonok magamtól mindennemű érzelmet, ami egy pasihoz köthet” ember, de ez akkor is abszurd.

De az is lehet, hogy csak én reagálom túl… Maya már felnőtt nő, tudja, mit csinál…

A szart reagálom túl! Egy szerencsétlen balfasz, aki betöltötte a 18-at és a kirohanásaitól a falra mászom! Lehet, hogy már rég bajba keveredett, sosem lehet tudni.

A telefon persze luxus, akárcsak a filmekben. Ilyenkor sosem elérhető az áldozat, általában nem is akar tárgyalni az aggódó családtagjaival. Miért is akarna? Őrlődjenek csak magukban!

Egyszerűen képtelen vagyok megnyugodni. Nem, amíg elő nem kerül. És ehhez hárman kevesek vagyunk.

A többiekre is szükségem lesz.

A gondolattal már korábban is eljátszadoztam, de most már tényleg nincs választásom. Ide kell hívnom a srácokat.

Amint felértem a szobámba (Louis-ékat is magammal rángatva) azonnal tárcsázni kezdtem Harry számát. Kicsöngött ugyan, de nem vette fel. Ha jól számolom, akkor otthoni időszámításban, most körülbelül hajnali 5 óra lehet. Ohó, akkor már csak pillanatok kérdése és nem én leszek a bűnös, hogy felkeltettem őket. Joy gondoskodni fog róla, hogy megzavarja a csodás kis álmaikat.

10 perc múlva újrapróbálkoztam göndör hajú barátunk telefonjával, de ugyancsak semmi. Akkor következzen Zayn. Négyet kicsöngött, mire egy álmatag hang végül beleszólt a telefonba:

-          Háló? – ez inkább volt ásítás, mint kérdés.

-          Szia, Zayn. Harry direkt nem veszi fel a telefont vagy még durmol? – érdeklődtem. Nem akartam rögtön pánikot kelteni.

-          Á, dehogy! Éppen kutyaszart takarít a kicsi Harold. Ő kapta a nemes feladatot. – szegényke. – Miért hívtál ilyen korán? – motyogta félholtan.

-          Nálunk még este van. – megráztam a fejemet. – Na jó, nem beszélek többet mellé, bele vágok a közepébe és remélem, hogy még ilyen kómásan is képes vagy felfogni a hallottakat. – egy „Ühűűm”-öt morgott az orra alatt. – Maya eltűnt. – azt hiszem éppen inni készült valamit, de lenyelni már nem tudta, ugyanis egy nagy köpés hang arra engedett következtetni, hogy a szájában lévő víz éppen ebben a pillanatban landolt a szőnyegünkön.

-          MI VAN? – mintha soha nem is aludt volna, annyira éber lett.

-          Ugye tudod, hogy azt fel kell takarítanod? – A francba! Már megint mellé beszélek! –  De így van. Miután Niall-el elmentek „megbeszélni a dolgokat”, - pillantottam a szöszire keményen, hogy talán nem is ezzel kellett volna megbeszélni ezt az egészet, ha tudta, hogy eleve kiborítja a szerelem téma, mire ő csak lesütötte a szemét. Végül is nem akartam őt hibáztatni. – inkább úgy döntött, hogy kirohan a kávézóból és azóta nem találjuk. Nyoma veszett. – akármennyire is próbáltam pozitívan állni a dologhoz, egyre kevésbé ment.

-          Ezt nem mondod komolyan! Hogy történhetett? – és még egy ember, aki beállt a „totálisan aggódjunk a szellemileg visszamaradott testvéremért” nevezetű sorba.

-          Nem tudom az egész történetet, csak azt tudom, amit már elmondtam. Több információval, egyenlőre én sem szolgálhatok… - hazudtam. Mindent tudtam. De addig nem akartam senkinek sem az orrára kötni a teljes sztorit, amíg Niall bele nem egyezik. - Zayn segítenetek kell! Nélkületek nem fog menni!

-          Rendben… tesszük, amit tennünk kell. – jól van, legalább leesett neki.

-          Zayn? – ahogy vele beszélek, egyre jobban tudatosul bennem a tény, hogy a testvérem nincs velem és nem feltétlenül egy jobb helyen van. Érzem, hogy a hangom is kezd elhagyni, Louis is észrevette, mert azonnal magához vont.

-          Igen?

-          Aggódom… - ebben az egyetlen egy szóban is képes volt elcsuklani a hangom. – Mi van, ha valami baj történik?

-          Teljes mértékben megértelek. Most mondhatnám azt, hogy semmi szükség az aggodalomra… de akkor hazudnék…

Még megbeszéltük a részleteket, hogy hova jöjjenek satöbbi, aztán amint letettem a telefont, újra csörögni kezdett.

Bejövő hívás: Maya