32. fejezet

Aloha drága olvasóink! :))

Mint látjátok visszatértünk és újult erővel folytatjuk a sztorit. Ennyi kihagyás után (plusz a kis "az egészet csak álmodták" húzásról nem is beszélve) valószínűleg nem várhatjuk el, hogy azonnal visszazökkenjetek a komment írás világába de azért még mindig örülünk ha írtok vagy akár csak jelzitek alul a véleményeteket. :))
A lényeg, hogy üdv újra és reméljük továbbra is élvezni fogjátok az írásainkat. ^ ^ Tsóközön drágáink. <3

Maya szemszöge:

Már hosszú órák óta faltam a kilómétereket megállás nélkül. Azt se néztem merre megyek vagy hogy egyátalán hol mászkálok éppen. Egyszerűen csak egész idő alatt a kopott tornacipőm orrát vizslattam (mintha olyan kicseszettül izgalmas látványt nyújtana). A telefonomat már akkor lenémítottam amikor elhagytam a kávézót, ezzel biztosítva hogy senki se zavarja meg hirtelen jött indíttatásomat egy kisebb zarándokútra. Egyszerűen csak meggondolatlanul és vakon belevágtam az ismeretlenbe. El kellett tűnnöm és egyedül lennem egy kicsit, hogy tisztázni tudjam magamban a dolgokat. Nem mintha olyan eget verően összetett lett volna a felállás csak hát na! Kell néha a magány.

Egész idő alatt egyetlen egy szó és egy arc töltötte ki a gondolataimat. Niall félénk mosolya, csillogó kék szemei és az a BORZALMAS, FELHÁBORÍTÓ és GYOMORFORGATÓ szó...

Szeretlek. Szeretlek. Szeretlek. Szeretlek. Szeretlek.

Mint valami megszállott kántáltam a fejemben ezt az egyetlen egy szót, míg nem körülbelül az 1 milliomodik „szeretlek” után megtorpantam.

-          Szeretlek? – kérdeztem hitetlenkedve még mindig a cipőm orrát bámulva. – Szeretlek?! – idegesen rúgtam bele a talpam alatt elterülő homokba, majd felkaptam a fejemet a végtelen kékség irányába. Csak akkor jöttem rá, hogy egy tengerpartra hoztak a lábaim. – Komolyan?! Komolyan Niall?! Szeretlek?! Te... Te... – éreztem a növekvő haragomat. Hogy mondhattad ezt?! Nincs hozzá jogod hogy ilyeneket mondj nekem! Na nehogy már csak úgy odavágd nekem ezt a szót amikor olyan napod van! – Te utolsó... mocskos... érzelmileg degenerált... önző... bunkó... barom! – minden egyes szónál idegesen rúgtam a homokba és csápoltam idegesen a levegőben miközben jóóóóó magasról tettem rá, hogy ki néz éppen hülyének és ki nem. – Hogy merészelte...? – félbe maradt a mondatom ugyanis oldalról halálos pontossággal és erővel talált el egy röppályát tévesztett kósza röplabda.

Mint egy zsák krumpli dőltem el és feküdtem ki a homokos parton.

-          Úristen! Jól vagy? – hallottam messziről valaki hangját, de olyan távolinak tűnt miközben én sűrű nyögések közepette kapartam fel magamat a homokból, hogy először azt hittem csak képzelődöm.

Amikor azonban már sikerült felülnöm és kiköpnöm egy maréknyi homokot a számból, egy Adoniszt is megszégyenítő kinézettel megáldott srác kúszott be a látóterembe. Miután visszadobta a labdát a haverjainak, leguggolt elém és aggodalmas arckifejezéssel fürkészte az arcomat.

-          Ne haragudj. – kérlelt bűnbánóan.

-          Semmi baj. – motyogtam még mindig a fejemet tapogatva.

Megpróbálkoztam azzal hogy felálljak, de szinte lehetetlen feladatnak tűnt.

-          Szerintem még ülj egy kicsit, aztán ha nem leszel jobban akkor ha gondolod kórházba viszlek. – mosolygott rám kedvesen.

-          Már csak az hiányozna a mai napomból. – dörmögtem az orrom alatt olyan halkan, hogy szerintem nem is hallotta. Közben megpróbáltam lekaparni a nyelvemről a ráragadt homokot. Nagyszerű!

Miért én? Én csak nyaralni, kikapcsolódni és röpizni jöttem ide. Miért történik ennyi felháborítóan szar dolog alig egy nap alatt? Mi vár még rám a maradék öt napban? Kellett neked idejönni te majom! Morogtam magamban, miközben éreztem, hogy kezd visszatérni a haragom.

-          Egyébként Sam vagyok. – mondta mellettem a srác, de addigra már annyira felidegeltem magamat megint, hogy sutba vágva a jó modort fakadtam ki.

-          Mond csak Sam, minden srác egy díjnyertes barom?! – kérdeztem indulatosan. Annyira meglepte a kirohanásom, hogy nem is reagált a kérdésemre. – Gondolkoztok ti egyáltalán mielőtt kinyitjátok a szátokat?! Miért álltok mindig olyan egyszerűen a dolgokhoz? Miért az a pici pöcök gondolkodik helyettetek folyton?! Miért kell kényetek kedvetek szerint, mások engedélyét leszarva rátapadni az emberre?! – önelégült, egoista képet festettem magamra - Höhh pasi vagyok kell a csaj ezért rászállok. – elmélyített hangon imitáltam a férfitársadalmat, miközben a mellettem ülő srác teniszlabda méretű szemekkel bámult rám. – Már miért is ne?! Hiszen pasi vagyok! Kell a csaj azt kész! Kit érdekel ő mit akar? Kell nekem hát megszerzem és boldogok leszünk ha tetszik neki, ha nem. Aztán odavágok neki egy olyan vallomást, hogy a fülei is ketté álljanak tőle! – ismét ingerült képet varázsoltam magamnak. - Hát képzeljétek Mr. Kihaénnem uraságok, van realitás is a Földön! – csattantam fel.

Már éppen folytattam volna a fejmosást, amikor Sam hirtelen felnevetett mellettem.

-          Remek. Még röhögj is ki. – morogtam, majd hirtelen eszembe jutott szegény Niall miután pofán fújtam. Hát asszem ez Karma... Állapítottam meg keserűen miközben még mindig hallgattam Sam röhögését.

-          Csak tippelek... – kezdett bele miután abbahagyta a vihogást. – de szerintem ma igencsak felhúzott egy srác.

Kiült az arcomra egy „No shit Sherlock” nézés.

-          Tyű! Helyből ilyen okos vagy, vagy ehhez már nekifutás kell?

-          Egyik sem. Női megérzés. – mosolygott rám még mindig túl vidáman ahhoz képest hogy az imént írtam körbe mekkora férgeknek is tartom a férfiakat.

Sóhajtottam egy nagyot.

-          Ne haragudj... csak... – elhallgattam és inkább felhúztam a lábaimat és átkaroltam őket. – Most biztosan valami megkeseredett banyának tartasz.

-          Nem tartalak megkeseredettnek. – vigyorgott rám szélesen.

-          Csak egy banyának. Klassz. – grimaszoltam.

-          Mi lenne, ha elmesélnéd a sztorit az elejétől kezdve? – mosolygott rám. Ja hogy le se tagadod? Kösz szépen...

Abszurd ötletnek tűnt, hogy kiöntsem a szívemet egy vadidegennek, de úgy voltam vele, hogy úgy sem találkozok vele újra szóval miért ne?

-          Na jó, de készülj fel rá, hogy nem lesz egy rövid sztori. – sóhajtottam.

-          A hosszú sztorik a kedvenceim. – vigyorgott rám, majd várta, hogy végre belekezdjek.

Elmeséltem neki mindent elejétől a végéig. Mindent elmondtam, leszámítva azt az aprócska kis részletet, hogy a One Directionről van szó. Tehát maradtam annál a verziónál, hogy 5 turistáról van szó. Mikor végeztem Sam még jó pár másodpercig hallgatott emésztve a hallottakat, majd egy széles vigyorral az arcán szólalt meg.

-          Komolyan eláztatták a házukat aztán betörték nálatok az ablakot? – Látom te is leszűrted a lényeget, fiam. Mikor látta, hogy ezt inkább nem kívánom kommentálni, akkor komolyságot erőltetett magára. – Ne érts félre, lehet hogy rosszul szűrtem le a hallottakból, de szerintem te is oda vagy a srácért nem csak ő érted.

-          Mi van?! – idegesen felnevettem. – Ennél jobban aligha érthetted volna félre barátocskám.

-          Figyelj... őőő... – nézett rám kérdőn.

-          Maya. – segítettem ki.

-          Figyelj Maya. Szerintem adnod kellene magadnak egy esélyt. – állapította meg.

-          Esélyt? – vontam fel a szemöldökömet.

-          Esélyt a boldogságra. – mosolygott rám.

-          Hóhó... lassan a testtel! Mióta is vagy te a pszichiáterem? – kérdeztem vigyorogva.

-          Mióta felcsaptál a páciensemnek. – kacsintott rám. – Különben is. Abból amit arról a Li.. Lö... Lewisról meséltél...

-          Leo. – jelentettem ki. Ez a világ legegyszerűbb neve a Bell és a Bob után könyörgöm.

-          Igen ő. Szóval abból amit róla meg arról a Zackről – kaparászott a levegőben. Sose mondtam, hogy az álnevekkel is olyan jól bánok mint a légből kapott sztorikkal... – meséltél, szerintem ha nem éreznél semmit ez iránt a Nick iránt... – Jó na! A Nick álnév jutott eszembe először. – akkor egyrészt nem húztad volna fel magad ennyire se a csókon, se a vallomásán... – felemelte a mutatóujját, hogy eszembe se jusson közbeszólni. - ... plusz már meg ne haragudj, de szerintem simán rám mozdultál volna amint megláttál. – vigyorodott el magabiztosan.

Tisztázzuk most azt gondoljátok, hogy az lenne a helyes, hogy kínos kacajok közepette tagadjam... de basszus! Ez a srác egy Isten! Olyan a teste hogy áhh... a szemei uhh (na jó Niallét meg sem közelíti, de értitek) ... mosolya olyan aranyos, mint egy bébifóka és egy bébinyuszi barátsága (az igaz, hogy Niall még ezt is kenterbe veri hiszen az ő nevetése és mosolya olyan ritka mint az unikornis kacaj) Na meg hát na! Ismertek.... Egy szóval maga az álom én meg... én meg... Nem érzek semmit. Semmit azon kívül, hogy...

-          Baszki... – motyogtam magam elé ijedten. – Igazad van. – pár másodpercig csöndben ültem, aztán hirtelen megragadtam a karját. – Segítened kell! – jelentettem ki miközben ő ijedten a hirtelen jött reakciómtól hátrahőkölt. Valamiért nagyon deja vu-m volt aztán rájöttem, hogy ez valahogy így zajlott le Zaynnel is abban a buliban mielőtt megkértem hogy legyen a kamupasim. – Én nem... nem... én nem... sze... szer... Érted! Én nem „hmmhhmmhmmhetem” Nicket. – kaparásztam a levegőben.

-          Szeretheted? – vontam fel a szemöldökét mire én felszisszentem mintha ez egy olyan borzasztó szó lenne, aminek már csak pusztán kiejtése is halálbüntetéssel járna.

-          Az. – motyogtam végül lesütött szemekkel.

-          Miért ne lehetnél szerelmes ha ő is így érez? – vonta fel a szemöldökét. – A szerelem király érzés. – vigyorgott rám mintha valami házaló ügynök lenne aki éppen most akar nekem eladni egy zacskó Szerelmet. „Csak most csak önnek, ha most megveszi ajándékba jár mellé egy kisebb csomag gyomorba ültethető pillangó és egy nagy tasaknyi heves szívverés!”

-          Nem hallottad azt a részt amiben azt ecseteltem, hogy amint véget ér a... nyaralásuk akkor elmennek? Örökre? – azt már csak fejben tettem hozzá, hogy utána minden nap belefutnék a képükbe vagy hallanám a nevüket amibe beleőrülnék. Azt pedig, hogy Niallnek valaha is barátnője legyen és cuki közös képekkel telepakolt újságok ezrei árasztanának el, abba aztán bele gondolni se mertem.

-          Ez szívás. – állapította meg, mire én egy újabb „No shit Sherlock” arccal ajándékoztam meg.

-          Köszi hogy megállapítottad a nyilvánvalót. – motyogtam ismét a vizet kémlelve.

Hosszú percekig csak ültünk egymás mellett csendben a gondolatainkba merülve, amikor Sam megszólalt.

-          Ha nem akarsz köztetek semmit csak túlélni a maradék időt amit együtt kell hogy töltsetek csak egy valamit tudok javasolni. – sóhajtotta.

-          Ki vele! – jelentettem ki elszántan nézve rá a megváltásra várva.