2014. április 13., vasárnap

33. fejezet

Aloha Husibogyók! ^^

Tudjuk hogy rengeteget késtünk ezért most egy EXTRA hosszú résszel ajándékozunk meg titeket. : ))
Lesz itt akció, kínzás, fordulatok, ÚJ SZEREPLŐ és persze humor ( már ha van aki annak tartja : $ )

Angie kérést, aki írt az előző részhez, természetesen teljesítjük majd csak sajnos most sehogy sem tudtuk őket beleszorítani. Azonban hamarosan felbukkannak. : )) Ne aggódj nem felejtjük el ; )

Őszintén szólva reménykedtünk benne, hogy lesznek még páran akik esetleg élnek a felajánlott lehetőséggel, de azért reménykedünk benne, hogy később még lesz aki előáll valamilyen óhaj sóhajjal ; )

Mivel sokat írtunk ebbe a részbe ezért bevezető szövegnek ennyi bőven elég lesz most. Tehát jó olvasást és persze szórakozást kívánunk : )) Tsóközön <3






Louis szemszöge:



Rachel épphogy letette a telefont és egy precíz célzással az ágyra hajította, ismét csörögni kezdett. Mivel körülbelül két méteres távolságra álltunk az említett készüléktől, mindannyian láthattuk, hogy Maya lefáradt, reggeli képe bámul ránk a képernyőről. (Valami azt súgja, hogy Maya nem sok engedélyt adott Rachelnek a hívókép elkészítéséhez)
Tehát amikor megláttuk a képet, egy pillanatra mindenki ledermedt, aztán Rachel, mint valami predátor vetődött az ágyra a telefonért.

-          Te önző kis szarházi! – kiáltotta bele a telefonba minden bevezetés nélkül. – Van róla fogalmad, hogy...? – hadarta idegesen, aztán elhallgatott és öklömnyi méretűre nyitotta szemeit. – Hol? – szólalt meg pár másodpercnyi hallgatás után miközben leült az ágy szélére. – Rendben. – aztán ki is nyomta és elgyötörten nézte telefonját.

-          Na? Hol van? – kérdezte Niall türelmetlenül.

-          Nem tudom. – suttogta Rachel elhaló hangon. – Valami srác megtalálta a mobilját a parton nem messze innen. – motyogta még mindig nem emelve fel a fejét.

-          Akkor menjünk oda és miután visszakértük a mobilt...

-          Nem adja vissza. – szakított félbe. – Csak azért hívott, hogy tájékoztasson, idézem „A nővéred bukta a mobilját. Hahaha”. – motyogta faarccal.

Legszívesebben felkiáltottam volna, hogy „Ez de bunkó!”, de mivel Rachel ezen a gyerekes kárörvendésen sem akadt ki plusz úgy nézett ki, mint valami sírja felett lebegő kísértet, inkább befogtam a számat csak leültem mellé az ágyra. Aztán amikor láttam, hogy nem húzódik el, óvatosan átkaroltam és közelebb húztam magamhoz, ő pedig hálásan karolt át és temette arcát a mellkasomba. Niall elmotyogott valamit, ami kicsit hasonlított egy „sajnálom”-ra, aztán fogta magát és kiviharzott a szobából.

-          Szerintem Mayanak csak egy kis időre van szüksége, most pedig valami jó kis hotelszobában vígjátékokat néz és chipszet majszol. – próbáltam nyugtatni újdonsült, lelkileg zilált barátnőmet, habár tudtam, hogy ez körülbelül annyit segít rajta, mintha arról beszélnék hogy a Gouda vagy a Edámi sajtot szereti-e a jobban a nagybátyám szobatársának a szomszédja. Amikor nem mondott semmit, gyorsan folytattam. – Tudod mit? Felhívom Liamet, hogy nézzen utána a közelben lévő hoteleknek. Aztán elmehetünk és kereshetjük egész éjszaka. – végre felemelte a fejét és hálásan pislogott rám könnyeitől vörös szemekkel.

-          Megtennéd? – kérdezte sírós hangon, mire én legszívesebben szorosan addig öleltem volna magamhoz, amíg minden rendbe nem jön.

-          Persze. – mosolyogtam rá biztatóan aztán egy gyors puszit nyomtam a homlokára, mire végre ő is elmosolyodott.

Az elgondolásom egyszerű, nagyszerű és ésszerű volt. Of course! Azonban arra, ami a telefon felvétele után történt szerintem senki sem számított. Három kicsengés után ugyanis egy vadidegen, reszelős hang válaszolt az én drága Liam barátom helyett.

-          A haverod lebukott, csórikám és amíg ki nem szedem belőle a szükséges információkat, addig megkötözve marad a foglyomként. Aztán megkereslek és kibelezlek titeket! – ezt követően meg sem várva döbbenettől bent akadt válaszomat kinyomta a telefont.

-          Baj van? – kérdezte Rachel értetlenül.

-          Szerintem Liam mobilját is ellopta valaki. – vontam vállat amolyan „most már szart se értek” fejjel.  





Liam szemszöge:

(5-6 órával korábban)
                                                     


A srácok már körülbelül két órája leléptek, hogy elérjék a gépet és csatlakozzanak a Maya mentőalakulathoz. Mivel Joyt nem hagyhattuk egyedül ezért egy „ki húzza a rövidebbet” játék elvesztése után nekem jutott az a nemes feladat, hogy a Davies lakban maradjak. Először azt hittem, ez meglehetősen nehéz lesz tekintetbe véve, hogy Joy, vagyis a kakigép is maradt és természetesen a gondolat miatt, hogy én tétlenül ülök, amíg Maya valahol egyedül kujtorog. Magányosan... elveszetten... összezavarodva... valószínűleg éhesen... ráadásul lehet hogy ott most esik az eső és fúj a szél... vagyis lehet hogy éppen vacogva kuporog egy híd alatt valahol...
Mielőtt még nagyon belemerülhettem volna a szomorkodásba elkezdődött a Batman második része, ezért félbe szakítottam a rövid aggodalom hullámot és izgatottan tömtem a fejembe egy nagy marék popcornt, megfeledkezve a világról.
Körülbelül fél órája mehetett a film, amikor valami csörömpölésre kaptam fel a fejemet. Vagyis én is, meg Joy is, aki addigra már nyakig a tálkában majszolta a MAGAMNAK készített kukoricát. Összenéztünk, aztán miután nem történt semmi, pár másodperccel később mind a ketten folytattuk amit félbe hagytunk. Joy tehát tisztára nyalta az edényt, én meg Joker szadista zsenialitásán ámuldozva merültem el ismét a történetben. Nem sokkal később azonban Joy ismét felkapta a fejét, aztán mintha meglátott volna valamit az ablakban, pattant fel a kanapéról és iszkolt ki a nappalból fülét farkát behúzva.
Na ettől a jelenettől enyhén szólva befostam, így kikapcsoltam a tévét és fülelni kezdtem. Amikor már éppen kezdtem megnyugodni, az emeletről halk motoszkálás hallatszott. Aztán a következő nesz már a hátsó ajtó felől jött. Ide-oda forgattam a fejemet, amitől úgy éreztem magamat, mint egy ragadozóra leső szurikáta.


Aztán körülbelül két percnyi bokafosás és fejkörzést követően összeszedtem az önbecsülésemet és még mindig a Sötét lovag hatása alatt állva ragadtam meg a távirányítót és festettem magamra elszánt arcot.
Ha ide valaki be akar jönni, előbb rajtam kell keresztül jutnia! Jelentettem ki magamban határozottan aztán felálltam a kanapéról, hogy leverjem az ellenséget és megmentsem Gotham cityt... öhm akarom mondani a Davies lakást.
Lassan, hevesen dobogó szívvel indultam el az emelet irányába, mivel onnan hallottam utoljára az aprócska zajokat. Miközben lassan, lépcsőfokról lépcsőfokra haladva mentem felfelé, egyre inkább kezdett az inamba szállni a bátorságom, mivel olyan csiga lassan haladtam, hogy volt időm latolgatni az esélyeimet.
Mi van ha többen vannak? Mi van ha egy Joker-szerű pasassal van dolgom? Mi van ha egy BATMAN-szerű pasassal van dolgom? Mi van ha fegyver van nála? Mi van ha többen vannak? Mi van ha legalább hárman vannak és mindannyian fekete öves karatésok? Nálam csak EGY távirányító van! Ha többen vannak, mint vágok a többi behatolóhoz? Magamat? Joyt? Tényleg ő hol van?
Már remegett a kezem, így természetesen a filmekből tanult jól ismert praktikához nyúltam, ami általában semmit sem használt, sőt még nagyobb szarba keverte a főszereplőt.

-          Ki van ott? – kérdeztem szánalmasan vékony hangon.

Semmi válasz természetesen. Hirtelen utálni kezdtem magamat, amiért nem tettem csapdákat mindenfelé a házban. Kevin, egy kilenc éves gyerek is okosabb nálam! Ez az Payne, legyél szánalmasan hülye, akit még egy kilenc éves Kevin nevezetű kiskrapek is lepipál! Minden elismerésem! Hány része is volt a Reszkessetek betörőknek? 4-5? Körülbelül ennyiszer birkózott meg szegény gyerek a rossz fiúkkal, te meg itt somfordálsz egy távirányítót szorongatva! Ráadásul még beszélgetsz is magadban!
Megráztam a fejemet és inkább a feladatra összpontosítottam.

-          Előre szólok, hogy egy elképesztően jól képzett bérgyilkos vagyok! – kiáltottam el magamat. – Akár tizennégyféleképpen is ki tudok nyírni bárkit egyetlen egy hurkapálcikával! – folytattam szánalmasan gyér fenyegetésemet. – Bekötött szemmel, egyetlen egy fogkefével átkeltem a Góbi-sivatagon. – elhallgattam, de amikor nem jött válasz folytattam. - Egy szemöldök csipesszel képes vagyok elintézni egy egész falut!

El se hiszem, hogy ezt komolyan kimondtam. Egy csipesszel? Egy falut? Mi a szar? Szépség szalont nyitnék?
Mielőtt folytathattam volna nevetségesen ergya nem létező képességeim felsorolását, hátulról hatalmas erővel eltalálta valami a fejemet, minek következtében egy szempillantás alatt a földre estem, de mielőtt még elvesztettem volna az eszméletemet, egy pár krokodilbőr csizma jelent meg a látómezőmben. Hogy ezek milyen szarul néznek ki... Állapítottam meg mielőtt elsötétült volna minden.  


Amikor magamhoz tértem azt hittem széthasad a fejem. El akartam motyogni egy jó nagy adag csúnya szót, de nem tudtam megmozdítani a számat. A szemeim kipattantak és akkor megláttam a számba gyűrt anyagot. Azonnal ki akartam venni onnan, de a székhez kötözött kezeimmel ez lehetetlen feladatnak bizonyult. Kétségbeesetten próbáltam kiszabadítani a kezeimet és a lábaimat, de miután majdnem hanyatt estem a székkel inkább felhagytam a kivitelezhetetlen szabadulásommal.

-          Na végre!- szólalt meg valaki mögöttem. – Azt hittem egész nap szundikálni szándékozol.

Amikor besétált a látóterembe és lezseren lerogyott a szemben lévő fotelbe értetlenül összevontam a szemöldökömet. A Crocodile Dundee-ra emlékeztető pasi egyáltalán nem tűnt betörőnek még csak veszélyesnek sem. Aztán amikor háta mögül előkapott egy legalább húsz centis tőrt egyből pánikroham tört rám. Amikor aztán láttam, hogy csak a kezében tartott öklömnyi méretű almát kezdi el darabolni kissé megnyugodtam... de csak egy KISSÉ. Ettől függetlenül amúgy simán a Merkúrig futottam volna, ha tehettem volna.

-          Most pedig beszélgetni fogunk. – mondta halál komolyan. – Hol vannak a ház tulajdonosai? Vannak társaid? Ők vitték el őket? Te miért maradtál? – hadarta egyre ingerültebben miközben már felém gyalogolt. – Nem válaszolsz te szemétláda? – meredt az arcomba ingerülten rám szegezve a kést.

Halálra váltan igyekeztem beszélni, de a számba gyömöszölt vacak miatt csak érthetetlen makogásra futotta.

-          É ne siná hemmmm.

-          Tehát nem beszéled a nyelvet. – sóhajtotta felegyenesedve leengedve a kését. – Így nehezebb lesz, mint hittem. – mondta az arcomat fürkészve. – De vajon milyen nyelven beszélsz? – kérdezte tanakodva, mire én értetlenül összevontam a szemöldökömet.

Ez komolyan gondolja? A számba gyűrt egy kibaszott lepedő méretű valamit és eszébe se jut kivenni??

-          fe fi a hávvol eh a faf. 

-          Valamilyen keleti nyelv lehet. – motyogta még mindig engem bámulva. – Furcsa. Inkább európainak tűnsz. – hunyorogva hajolt olyan közel hozzám hogy már csak egy arasz választotta el az arcunkat. – Ami azt illeti, kicsit még ismerős is vagy nekem. Találkoztunk valahol? Nepálban talán? Vagy esetleg Kambodzsában?

Mielőtt megint elkezdhettem volna magyarázni megszólalt a mobilom. Egy „thank god” fejet vágtam arra gondolva, hogy bárki is az, majdcsak megment szorult helyzetemből.

-          Áhá! – kiáltott fel felvillanyozva, aztán felvette a telefont. - A haverod lebukott, csórikám és amíg ki nem szedem belőle a szükséges információkat, addig megkötözve marad a foglyomként. Aztán megkereslek és kibelezlek titeket! – jelentette ki elszántan, aztán kinyomta. 

Elkerekedett szemekkel bámultam örömittas, kárörvendő vigyorát látva.

-          "Enyveskezű" barátod volt az. – jelentette ki, mire én kis híján felzokogtam.

Abban a pillanatban eszembe jutott, hogy Louis elvette a mobilomat mielőtt elmentek volna és átírta az összes nevet a telefonkönyvben, hogy kiszúrjon velem, amiért nem akartam őket a lányok után engedni. Ez az én formám! Ezért én magam fogom levágni az egyik ujjadat Louis, ha a kezeim közé kerülsz. Fogadkoztam magamban, miközben próbáltam nem elbőgni magamat.

-          Tehát mégiscsak beszéled a nyelvet, te patkány. – bökött rám megint a kardméretű almadaraboló tőrével, mire én hátrahőköltem amennyire csak tudtam. – Előbb vagy utóbb úgy is dalolni fogsz nekem. – fenyegetett meg eltökélten csillogó szemekkel.

Már most is elénekelnék neked egy egész operát, ha kivennéd ezt a kibaszott rongyot a számból, te szerencsétlen!!! Szidtam magamban indulatosan.

-          Tudod, drága barátom vannak eszközeim. – mesélte teljesen nyugodt hangon mintha nem is egy kikötözött belezésre váró áldozathoz beszélne. – Sok akció filmet nézek, szóval tudom hogy zajlanak az ilyen vallatások. – bólogatott előttem guggolva. – Ha nem a családomról lenne szó egyszerűen csak feldobnálak a zsaruknál. Pechedre azonban Ben Davies családjával húztál ujjat. – nézett rám szánakozva. – Éppen ezért nem hagyhatom hogy holmi fánk zabáló lassú kezű gyépések kezébe kerüljön a szeretteim élete. – megfogta a mutatóujjamat és összeráncolt homlokkal vizsgálgatta. – Talán ha levágom az egyik ujjadat, majd megered a nyelved.

Pánikolva kezdtem el vergődni a székben de semmit sem ért csak annyit, hogy a kötelek felsértették a csuklóimat. Aztán rájöttem, hogy mi lenne, ha elkezdeném az egyik számunkat dúdolni, hátha arról felismer. Jól van Payne, gondolkodj! Melyik számot ismerheti még egy ilyen pszichopata, tömeggyilkos beállítottságú Indiana Jones 2.0 is? What makes you beatiful! Azt mindenki hallotta már vagy így vagy úgy...
Ezzel az elhatározással kezdtem el dúdolni a számot. Amikor a penge egyre közelebb került az ujjamhoz, egyre hangosabban és kétségbeesetten kezdtem el üvölteni a számot.

-          Kántálj csak az istenednek te hitvány féreg! Utoljára kérdezem. Hol van Michael Davies és a lányai?! – üvöltötte az arcomba, mire én fejemet rángattam, hogy észre vegye azt a kibaszott rongyot a számba. Ez azonban nem jött be, mivel lemondóan sóhajtott. – Meg kell hagyni, hogy kemény dió vagy. – sóhajtotta aztán a magasba emelte a kést.

Üvöltöttem és behunyt szemekkel vártam az elkerülhetetlen fájdalmat, de hirtelen kinyílt a bejárati ajtó, így a penge megállt alig pár centire az ujjamtól a levegőben. 

-          Ben? – kérdezte döbbenten Michael, mire nekem kipattantak a szemeim.

Az említett személy értetlenül fordult a hang irányába.

-          Mike? – kérdezett vissza ugyan olyan döbbenten ez a PSZICHOPATA ÁLLAT is.

-          Liam? – nézett rám még értetlenebbül Michael, amikor észre vette, hogy "Hoppácska szerencsétlen popsztár a székhez van kötözve és izzad mint egy terhes ló ellés előtt".

El sem tudom mondani, hogy akkor menyire örültem Michaelnek. Legszívesebben a nyakába ugrottam volna. Elneveztem volna róla egy alapítványt. A lába elé borultam volna zokogva, de helyette a mérhetetlen mennyiségű megkönnyebbülés miatt ismét elájultam.






Rachel szemszöge:



Egész este nem aludtam semmit. Ami azt illeti Louis sem, Niallt pedig nem láttam miután kiviharzott a szobából. Valószínűleg ő is egész este Mayat kereste, mint mi Louisval. Elképesztően hálás voltam neki amiért képes volt egészen reggelig járni velem a várost, átölelni, fogni a kezemet és elviselni a néha-néha rám törő zokogást. Végül olyan kilenc óra környékén visszamentünk a hotelbe, hogy lefürödjünk és átöltözzünk. Tudtam, hogy el kell mennem a meccsre, hogy bejelentsem a visszalépésünket. Az ágyon ültem és azt vártam hogy Louis végezzen a zuhannyal, amikor Niall megjelent a szobában. Szemei alatt sötét karikák. Haja zilált volt, ami azt jelentette, hogy nem egyszer idegesen beletúrhatott.

-          Sajnálom, Rachel. – motyogta rám sem nézve tegnap óta már vagy ezredjére.

-          Semmi baj. Nem a te... – kezdtem bele de indulatosan félbeszakított.

-          Ki ne merd mondani, hogy nem az én hibám! – meredt rám mérgesen. – Csakis az enyém! – morogta ingerülten én meg azon gondolkoztam, hogy a bocsánatkérésétől hogyan jutottunk el addig, hogy mindjárt letépi a fejemet.

-          Niall. – jelent meg Louis egy szál törölközőben a haját törölgetve.

Oké Maya elveszett és szarul kellene éreznem magamat, meg minden, de ahogy megláttam a vizes felső testű Louis „az én pasim szóval ha csak ránézel letépem az arcodat” Tomlinsont a szobában állni, kissé jobb kedvre derültem. Lehet hogy csak a fáradtság vagy kikészült idegeim tették velem, de sűrű köd ereszkedett az elmémre, így egyik ujjammal odanyúltam és megnyomtam nedves hasát, mintha valami holdkóros megszállott lennék. Vigyori rám nézett és halványan elmosolyodott bamba képemet látva, de aztán mintha mi se történt volna ismét Niallnek szentelte minden figyelmét.

-          Le kellene dőlnöd. Ahogy elnézlek eléggé kikészültél. – utalt ezzel a kirohanására, habár nem mondta ki hangosan, Niall tisztában volt ezzel.

-          Nem tudok aludni. – ismerte be ismét letörten.

-          Akkor gyere el velünk a csarnokba. Le kell mondanunk a versenyt. Ráadásul eleget voltál már egyedül. – mondta neki aztán ellépett mellőlem a szekrényhez, ezzel visszarántva engem  a valóságba.

-          A srácok is odajönnek. – helyeseltem én is miután persze becsuktam a számat és tudtam rendesen koncentrálni. Niall csak bólintott egyet aztán hívott egy taxit.

A csarnokban hatalmas volt a tömeg. Amolyan hering party szerű tömeg zsúfolódott be az épületbe a röpi meccsekre várva. Elnézve a rengeteg embert kissé hálás voltam azért, hogy mi mégsem játszunk. Erről megint eszembe jutott Maya, de mielőtt megint sírás közeli állapotba kerültem volna, két kar fonódott körém szorosan. Azonnal megcsapott Harry illata így halványan elmosolyodtam. Pont a többi majomra van szükségem most.

-          Hogy vagy? – jelent meg Zayn is aggódó arccal.

-          Szarul, de nem annyira, mint... Niall. – suttogtam az utolsó szót, nehogy meghallja az említett aki fel sem fogva hogy megjöttek a többiek a földet bámulta maga előtt.

-          Ez súlyos. – jelentette ki Zayn grimaszolva.

-          De miért van mindenki így letörve, ha megtaláltátok Mayát? – kérdezte Harry értetlenül mire mindannyian döbbenten fordultunk felé.

-          Mi nem... – kezdtem bele, de elhallgattam, amikor megláttam a felénk közeledő széles vigyorú testvéremet.

Harryt, aki vigyorgott és Niallt, aki még mindig a padlót bámulta, leszámítva mindannyian leesett állal bámultuk a kicsi tincsekbe fonott hajú, begipszelt kezű,  poncsóba öltözött Mayat közeledni.

-          Sziasztok srácok.  – állt meg előttünk derűsen, mintha mi se történt volna.

-          Veled meg mi a szar történt? – kérdezte megrökönyödve Zayn.

-          Oh az egy hosszú tör...


Maya nem tudta befejezni a mondatot, mert egy arcán csattant tenyér belé fojtotta a szót. Az én arcába csapódó tenyerem. 

2014. április 5., szombat

Közlemény

Aloha kukamanók! ^^

Ismét jelentkezünk! : )) Először is tartozunk egy GIGAMEAOLYANNAGYHOGYHÁROMÉVAMÍGKÖRBESÉTÁLOD köszönettel mivel több mint húszezer kattintás érkezett eddig a blogra... azaz több mint 20 EZER... HÚSZEZER!!



Ez egyszerűen isteni! ^^ Elképesztőek vagytok és el sem tudjátok képzelni milyen nagy öröm ez nekünk. Főleg úgy hogy meg sem érdemeljük, mivel annyira rongy alakok vagyunk, hogy ilyen felháborítóan ritkán hozzuk a részeket... :( Ne haragudjatok :( Ezúttal már kifogásokat sem fogunk írni, mert még mindig ugyan az a helyzet, mint eddig :/ 



Most következzen egy vidámabb téma! ^^ 
Mivel lassan egy éves lesz a blog és mivel velünk ellentétben ti nem hagytátok cserben egyszer sem, ezért kitaláltunk egy kis szórakozást. 
Komiban írhattok nekünk feladatokat, óhajokat/sóhajokat, mi meg megtesszük nektek. Lehet az a blog soron következő részében való történésekkel kapcsolatban (ergó megírjátok, hogy mit akartok és mi beleszőjjük a sztoriba. És ez lehet bármi. BÁRMI...
Oké félre téve a perverz Indiana Jones-t, folytatom. Tehát beleszólhattok a következő rész írásába vagy pusztán csak valami feladatot adhattok nekünk (amit akár videóra is felveszünk, hogy bizonyítsuk, hogy megcsináltuk) vagy rajzolunk vagy akármi. ; D Tehát rajtatok áll, hogy mit akartok ;)
Höhh de mielőtt még gonosz, fülig érő, hátborzongató mosolyba húzódna a szátok, előre közöljük, hogy MINDENT azért nem csinálunk meg. 

Félreértéseket elkerülve jöjjön pár olyan feladat, amit semmiképpen sem csinálunk meg (ez természetesen csak a feladatokra érvényes, nem pedig a részekre vonatkozó ötletekre) :

- NEM MEZTELENKEDÜNK! (nem mintha bárki is szívesen látná csak azért ezt jobb tisztázni már az elején : P)
- Nem csinálunk semmi törvénybe ütközőt! (kivéve persze ha nagy esély van rá hogy megússzuk... mármint nem pff... persze hogy nem )
- Nem fogunk birkát nyírni! 
- Nem rodeózunk!
- Nem ütjük el Oprah-t!
- Nem eszünk sünt!
- Nem kiabálunk nyilvános tereken! (csúnya szavakat)
- Nem szállunk meg semmilyen országot, hogy létrehozzuk TwinfateLand-et!
- Nem építünk léghajót alsónadrágok és hajszárítók segítségével!
- Nem simogatunk/keresünk/ölelgetünk/fogunk/nézünk/fürdetünk/sétáltatunk/festünk pókokat!!! 
- Nem próbálunk ki drogokat!
- Nem csinálunk házimunkát!
- Nem verünk meg senkit!
- Nem kergetünk meg senkit!
- Nem törjük el Harry Potter pálcáját! (egyiket sem)
- Nem fürdetünk meg senkit!
- Nem lopunk semmilyen állatot! (legalábbis videóra tuti nem vesszük fel...)
- Nem éneklünk skót siratókat!
- Nem adunk el fegyvereket senkinek!
- Nem támadjuk meg Gotham city-t!
- Nem nyalunk meg semmilyen olyan tárgyat, amibe áramot vezettek!
- Nem köpünk egymás fülébe!
- Nem csikizzük meg egymást! (ekkora kegyetlenséget nem vállalunk :S)
- Nem nyalunk le semmit egymás testéről!
- Nem nézünk meg senkit ahogy lenyal valamit valaki testéről!
- Nem eszünk kelkáposztafőzeléket!
- Nem törünk világuralomra!
- Nem keresünk orkokat/unikonisokat/manókat/koboldokat/jetiket és egyéb nem létező lényeket (egyéb, egyesek szerint nem létező lényeket) !
- Nem utazunk sehova! (lusták vagyunk, mint a franc : / )
- Nem ugrunk semmilyen mozgó jármű elé! (kivéve ha egy híresség limuzinja)
- Nem írunk ki semmilyen illetlen vagy sértő dolgot nyilvános helyekre!
- Nem ütünk meg kisbabákat/időseket/terheseket/stb!
- Nem nyaljuk meg a könyökünket/köldökünket/tarkónkat/se egyéb ízléstelen/lehetetlen testrészünket!
- Nem hagyjuk abba az írást!
- NEM TÖRÖLJÜK A BLOGOT!

Talán ennyi... ha valamit kihagytunk és valaki lesz olyan kegyetlen hogy egy sokkal szörnyűbb/eszetlenebb/teljesíthetetlenebb ötlettel álljon elő, az vessen magára.!

Nos akkor hajrá, törjétek a kobakotokat! Mi pedig elkezdünk rettegni, hogy vajon milyen eszement dolgokat találtok ki! 


További szép napot mindenkinek! Tsóközön angyalkáink! ^^ <3












2014. március 2., vasárnap

32. fejezet

Aloha drága olvasóink! :))

Mint látjátok visszatértünk és újult erővel folytatjuk a sztorit. Ennyi kihagyás után (plusz a kis "az egészet csak álmodták" húzásról nem is beszélve) valószínűleg nem várhatjuk el, hogy azonnal visszazökkenjetek a komment írás világába de azért még mindig örülünk ha írtok vagy akár csak jelzitek alul a véleményeteket. :))
A lényeg, hogy üdv újra és reméljük továbbra is élvezni fogjátok az írásainkat. ^ ^ Tsóközön drágáink. <3




Maya szemszöge:



Már hosszú órák óta faltam a kilómétereket megállás nélkül. Azt se néztem merre megyek vagy hogy egyátalán hol mászkálok éppen. Egyszerűen csak egész idő alatt a kopott tornacipőm orrát vizslattam (mintha olyan kicseszettül izgalmas látványt nyújtana). A telefonomat már akkor lenémítottam amikor elhagytam a kávézót, ezzel biztosítva hogy senki se zavarja meg hirtelen jött indíttatásomat egy kisebb zarándokútra. Egyszerűen csak meggondolatlanul és vakon belevágtam az ismeretlenbe. El kellett tűnnöm és egyedül lennem egy kicsit, hogy tisztázni tudjam magamban a dolgokat. Nem mintha olyan eget verően összetett lett volna a felállás csak hát na! Kell néha a magány.
Egész idő alatt egyetlen egy szó és egy arc töltötte ki a gondolataimat. Niall félénk mosolya, csillogó kék szemei és az a BORZALMAS, FELHÁBORÍTÓ és GYOMORFORGATÓ szó...
Szeretlek. Szeretlek. Szeretlek. Szeretlek. Szeretlek.
Mint valami megszállott kántáltam a fejemben ezt az egyetlen egy szót, míg nem körülbelül az 1 milliomodik „szeretlek” után megtorpantam.

-          Szeretlek? – kérdeztem hitetlenkedve még mindig a cipőm orrát bámulva. – Szeretlek?! – idegesen rúgtam bele a talpam alatt elterülő homokba, majd felkaptam a fejemet a végtelen kékség irányába. Csak akkor jöttem rá, hogy egy tengerpartra hoztak a lábaim. – Komolyan?! Komolyan Niall?! Szeretlek?! Te... Te... – éreztem a növekvő haragomat. Hogy mondhattad ezt?! Nincs hozzá jogod hogy ilyeneket mondj nekem! Na nehogy már csak úgy odavágd nekem ezt a szót amikor olyan napod van! – Te utolsó... mocskos... érzelmileg degenerált... önző... bunkó... barom! – minden egyes szónál idegesen rúgtam a homokba és csápoltam idegesen a levegőben miközben jóóóóó magasról tettem rá, hogy ki néz éppen hülyének és ki nem. – Hogy merészelte...? – félbe maradt a mondatom ugyanis oldalról halálos pontossággal és erővel talált el egy röppályát tévesztett kósza röplabda.

Mint egy zsák krumpli dőltem el és feküdtem ki a homokos parton.

-          Úristen! Jól vagy? – hallottam messziről valaki hangját, de olyan távolinak tűnt miközben én sűrű nyögések közepette kapartam fel magamat a homokból, hogy először azt hittem csak képzelődöm.

Amikor azonban már sikerült felülnöm és kiköpnöm egy maréknyi homokot a számból, egy Adoniszt is megszégyenítő kinézettel megáldott srác kúszott be a látóterembe. Miután visszadobta a labdát a haverjainak, leguggolt elém és aggodalmas arckifejezéssel fürkészte az arcomat.

-          Ne haragudj. – kérlelt bűnbánóan.

-          Semmi baj. – motyogtam még mindig a fejemet tapogatva.

Megpróbálkoztam azzal hogy felálljak, de szinte lehetetlen feladatnak tűnt.

-          Szerintem még ülj egy kicsit, aztán ha nem leszel jobban akkor ha gondolod kórházba viszlek. – mosolygott rám kedvesen.

-          Már csak az hiányozna a mai napomból. – dörmögtem az orrom alatt olyan halkan, hogy szerintem nem is hallotta. Közben megpróbáltam lekaparni a nyelvemről a ráragadt homokot. Nagyszerű!

Miért én? Én csak nyaralni, kikapcsolódni és röpizni jöttem ide. Miért történik ennyi felháborítóan szar dolog alig egy nap alatt? Mi vár még rám a maradék öt napban? Kellett neked idejönni te majom! Morogtam magamban, miközben éreztem, hogy kezd visszatérni a haragom.

-          Egyébként Sam vagyok. – mondta mellettem a srác, de addigra már annyira felidegeltem magamat megint, hogy sutba vágva a jó modort fakadtam ki.

-          Mond csak Sam, minden srác egy díjnyertes barom?! – kérdeztem indulatosan. Annyira meglepte a kirohanásom, hogy nem is reagált a kérdésemre. – Gondolkoztok ti egyáltalán mielőtt kinyitjátok a szátokat?! Miért álltok mindig olyan egyszerűen a dolgokhoz? Miért az a pici pöcök gondolkodik helyettetek folyton?! Miért kell kényetek kedvetek szerint, mások engedélyét leszarva rátapadni az emberre?! – önelégült, egoista képet festettem magamra - Höhh pasi vagyok kell a csaj ezért rászállok. – elmélyített hangon imitáltam a férfitársadalmat, miközben a mellettem ülő srác teniszlabda méretű szemekkel bámult rám. – Már miért is ne?! Hiszen pasi vagyok! Kell a csaj azt kész! Kit érdekel ő mit akar? Kell nekem hát megszerzem és boldogok leszünk ha tetszik neki, ha nem. Aztán odavágok neki egy olyan vallomást, hogy a fülei is ketté álljanak tőle! – ismét ingerült képet varázsoltam magamnak. - Hát képzeljétek Mr. Kihaénnem uraságok, van realitás is a Földön! – csattantam fel.

Már éppen folytattam volna a fejmosást, amikor Sam hirtelen felnevetett mellettem.

-          Remek. Még röhögj is ki. – morogtam, majd hirtelen eszembe jutott szegény Niall miután pofán fújtam. Hát asszem ez Karma... Állapítottam meg keserűen miközben még mindig hallgattam Sam röhögését.

-          Csak tippelek... – kezdett bele miután abbahagyta a vihogást. – de szerintem ma igencsak felhúzott egy srác.

Kiült az arcomra egy „No shit Sherlock” nézés.



-          Tyű! Helyből ilyen okos vagy, vagy ehhez már nekifutás kell?

-          Egyik sem. Női megérzés. – mosolygott rám még mindig túl vidáman ahhoz képest hogy az imént írtam körbe mekkora férgeknek is tartom a férfiakat.

Sóhajtottam egy nagyot.

-          Ne haragudj... csak... – elhallgattam és inkább felhúztam a lábaimat és átkaroltam őket. – Most biztosan valami megkeseredett banyának tartasz.

-          Nem tartalak megkeseredettnek. – vigyorgott rám szélesen.

-          Csak egy banyának. Klassz. – grimaszoltam.

-          Mi lenne, ha elmesélnéd a sztorit az elejétől kezdve? – mosolygott rám. Ja hogy le se tagadod? Kösz szépen...

Abszurd ötletnek tűnt, hogy kiöntsem a szívemet egy vadidegennek, de úgy voltam vele, hogy úgy sem találkozok vele újra szóval miért ne?

-          Na jó, de készülj fel rá, hogy nem lesz egy rövid sztori. – sóhajtottam.

-          A hosszú sztorik a kedvenceim. – vigyorgott rám, majd várta, hogy végre belekezdjek.

Elmeséltem neki mindent elejétől a végéig. Mindent elmondtam, leszámítva azt az aprócska kis részletet, hogy a One Directionről van szó. Tehát maradtam annál a verziónál, hogy 5 turistáról van szó. Mikor végeztem Sam még jó pár másodpercig hallgatott emésztve a hallottakat, majd egy széles vigyorral az arcán szólalt meg.

-          Komolyan eláztatták a házukat aztán betörték nálatok az ablakot? – Látom te is leszűrted a lényeget, fiam. Mikor látta, hogy ezt inkább nem kívánom kommentálni, akkor komolyságot erőltetett magára. – Ne érts félre, lehet hogy rosszul szűrtem le a hallottakból, de szerintem te is oda vagy a srácért nem csak ő érted.

-          Mi van?! – idegesen felnevettem. – Ennél jobban aligha érthetted volna félre barátocskám.

-          Figyelj... őőő... – nézett rám kérdőn.

-          Maya. – segítettem ki.

-          Figyelj Maya. Szerintem adnod kellene magadnak egy esélyt. – állapította meg.

-          Esélyt? – vontam fel a szemöldökömet.

-          Esélyt a boldogságra. – mosolygott rám.

-          Hóhó... lassan a testtel! Mióta is vagy te a pszichiáterem? – kérdeztem vigyorogva.

-          Mióta felcsaptál a páciensemnek. – kacsintott rám. – Különben is. Abból amit arról a Li.. Lö... Lewisról meséltél...

-          Leo. – jelentettem ki. Ez a világ legegyszerűbb neve a Bell és a Bob után könyörgöm.

-          Igen ő. Szóval abból amit róla meg arról a Zackről – kaparászott a levegőben. Sose mondtam, hogy az álnevekkel is olyan jól bánok mint a légből kapott sztorikkal... – meséltél, szerintem ha nem éreznél semmit ez iránt a Nick iránt... – Jó na! A Nick álnév jutott eszembe először. – akkor egyrészt nem húztad volna fel magad ennyire se a csókon, se a vallomásán... – felemelte a mutatóujját, hogy eszembe se jusson közbeszólni. - ... plusz már meg ne haragudj, de szerintem simán rám mozdultál volna amint megláttál. – vigyorodott el magabiztosan.

Tisztázzuk most azt gondoljátok, hogy az lenne a helyes, hogy kínos kacajok közepette tagadjam... de basszus! Ez a srác egy Isten! Olyan a teste hogy áhh... a szemei uhh (na jó Niallét meg sem közelíti, de értitek) ... mosolya olyan aranyos, mint egy bébifóka és egy bébinyuszi barátsága (az igaz, hogy Niall még ezt is kenterbe veri hiszen az ő nevetése és mosolya olyan ritka mint az unikornis kacaj) Na meg hát na! Ismertek.... Egy szóval maga az álom én meg... én meg... Nem érzek semmit. Semmit azon kívül, hogy...

-          Baszki... – motyogtam magam elé ijedten. – Igazad van. – pár másodpercig csöndben ültem, aztán hirtelen megragadtam a karját. – Segítened kell! – jelentettem ki miközben ő ijedten a hirtelen jött reakciómtól hátrahőkölt. Valamiért nagyon deja vu-m volt aztán rájöttem, hogy ez valahogy így zajlott le Zaynnel is abban a buliban mielőtt megkértem hogy legyen a kamupasim. – Én nem... nem... én nem... sze... szer... Érted! Én nem „hmmhhmmhmmhetem” Nicket. – kaparásztam a levegőben.

-          Szeretheted? – vontam fel a szemöldökét mire én felszisszentem mintha ez egy olyan borzasztó szó lenne, aminek már csak pusztán kiejtése is halálbüntetéssel járna.

-          Az. – motyogtam végül lesütött szemekkel.

-          Miért ne lehetnél szerelmes ha ő is így érez? – vonta fel a szemöldökét. – A szerelem király érzés. – vigyorgott rám mintha valami házaló ügynök lenne aki éppen most akar nekem eladni egy zacskó Szerelmet. „Csak most csak önnek, ha most megveszi ajándékba jár mellé egy kisebb csomag gyomorba ültethető pillangó és egy nagy tasaknyi heves szívverés!”

-          Nem hallottad azt a részt amiben azt ecseteltem, hogy amint véget ér a... nyaralásuk akkor elmennek? Örökre? – azt már csak fejben tettem hozzá, hogy utána minden nap belefutnék a képükbe vagy hallanám a nevüket amibe beleőrülnék. Azt pedig, hogy Niallnek valaha is barátnője legyen és cuki közös képekkel telepakolt újságok ezrei árasztanának el, abba aztán bele gondolni se mertem.

-          Ez szívás. – állapította meg, mire én egy újabb „No shit Sherlock” arccal ajándékoztam meg.

-          Köszi hogy megállapítottad a nyilvánvalót. – motyogtam ismét a vizet kémlelve.

Hosszú percekig csak ültünk egymás mellett csendben a gondolatainkba merülve, amikor Sam megszólalt.

-          Ha nem akarsz köztetek semmit csak túlélni a maradék időt amit együtt kell hogy töltsetek csak egy valamit tudok javasolni. – sóhajtotta.


-          Ki vele! – jelentettem ki elszántan nézve rá a megváltásra várva.