31. Fejezet (második rész)

Rachel szemszöge:

Egy pihe puha ágyikóban keltem reggel. Egy nagyon finom illatú, piros ágyneműs ágyban… Az ablakra pillantva láttam, hogy milyen szép az idő odakint. A nap kezdetleges sugarai nagyon szépen ragyogtak be az

ABLAKOMON?!

Az ÉN pihe puha ágyikómban keltem reggel!

Mi a szar?

Éreztem a saját mosóporunk illatát a lepedőmön, ami nem mellesleg piros.

Fura.

Valamit tettek a kávémba Ausztráliában vagy mifene? Mert, hogy én a saját lábamon nem jöttem haza az is biztos! Ez nekem nagyon gyanús, de a mellettem szuszogó, barnahajú pasi, aki minden bizonnyal nem lehet más, mint a szendén alvó kicsi Louis majd magyarázatot ad a dologra, azt garantálom! Az utolsó emlékem az volt, hogy a kávézóban ülünk Vigyorival, nagyban beszélgetünk, mire Maya és Niall bemennek a mosdóba és várom, hogy kijöjjenek. Esküszöm, kiherélem, ha valami olyat csinált…

Egy kecses mozdulattal fenékbe löktem, így ő nagyot mordulva fordult át a másik oldalára, azaz velem szembe. Az arca körülbelül egy centiméterre lehetett az enyémtől.

Az Ő arca.

Kecses mozdulattal löktem volna fenékbe az imént? Na, most meg egy laza mozdulattal löktem ki az ágyamból, amilyen gyorsan csak tudtam.

-          Evan! Te meg mi a frászt keresel itt? Még van merszed idetolni a képedet azok után, hogy megcsaltál? Takarodj innen! – ordítottam rá a látszólag igencsak megszeppent fiúra, aki most tágra nyílt szemekkel méregetett, mintha megőrültem volna. Hamar talpra pattant és olyan közel jött hozzám, hogy nem bírtam elviselni finom parfümje illatát, ami egy évig rabul ejtett, ezért eltaszítottam magamtól a mellkasánál fogva.

-          Rachel? Mi ütött beléd? És mégis miről beszélsz? Hogy megcsaltalak? – megrázta a fejét – Én olyat soha nem tennék veled, ezt te is tudod! – szemei teljesen őszintén csillogtak… - Egy hét múlva leszünk egy évesek, nem emlékszel? – Még csak jövő héten?? Másik dimenzióba kerültem volna?! Mi folyik itt? Képzeletbeli kétségbeesett énem már haját tépve rohangált föl-alá ezen mondatok hallata után. Azonban ha ezt megteszem szerintem tényleg képes idehívni valakit az őrültekházából, hogy elvigyen egy kis gyógykúrára.

-          Tessék? Te szórakozol velem? – ha eddig össze voltam zavarodva, akkor most nem tudom, minek nevezzem, azt, amit jelen pillanatban érzek. Evan teljesen úgy nézett rám, mint akinek diliházban lenne a helye. – De… de… te megcsaltál… végig kavartál egy csajjal a hátam mögött, és folyton lemondtad a randijainkat, mert valami „fontos és halaszthatatlan” dolgod akadt. – mérhetetlen döbbenet ült ki a srác arcára, ahogy ezeket a fejéhez vágtam. – De én ezt megtudtam, elmentem hozzád és behúztam neked egyet. – ennél a résznél még inkább megdöbbent. Pedig tényleg képes vagyok rá…

-          Most én mondom azt, hogy TESSÉK? Nem viccelek! Nem történt semmi ilyesmi! Ha meg tényleg behúztál volna, akkor nem gondolod, hogy kéne valami sérülés az arcomra? – jobban megnézve tényleg nem volt még csak egy kis piros folt sem

-          makulátlan bőrén.

-          Az elmúlt két hétben is szinte elválaszthatatlanok voltunk! Höhh… - itt elmosolyodva megrázta fejét és folytatta. – még Maya is piszkált minket, ho…

-          Maya!!! – nem engedtem neki, hogy végig mondja, azonnal rohantam a nővérem szobájába, válaszokra éhezve.

Amikor épp beviharozhattam volna a szoba ajtaján rettenetes nagy erővel csapódtam valakinek, amitől szerencsésen mind a ketten a hátunkra estünk és közelebbről vizsgálhattuk a ház padlószőnyegét.

-          Áú, az orrom, te pöcsfej! – nyögött fel hallhatóan Maya a túloldalról.

-          Nem vagy egyedül, seggarc! – khm… testvéri szeretet. A fájdalomtól és a nemrég ért sokktól nehezen feltápászkodtam és ő is ugyanígy tett. – Hova rohantál olyan nagyon, mint egy retardált szárnyáttört madár, aki sietősen távozik az őt éppen felfalni készülő macska elől? – a hasonlatomra vágott egy olyan „Mi van?!” fejet, amit teljes mértékben megértek, de az elmúlt 5 perc után tőlem senki ne várjon ésszerű gondolatokat!

-          A te szobádba! – mondta szinte hisztérikusan.

-          Én meg a tiédbe!

-          Azt látom! – a hajába túrt és olyan hatást keltett, mint egy szanatóriumban dolgozó ápolónő, akit nagyon felbosszantott az egyik beteg. Mik ezek a képzelgéseim a diliházakról?

-          Mi folyik itt, Maya? Vagy csak én találom furcsának, hogy amikor Ausztráliában kéne lennem a saját ágyamban ébredek az oldalamon Evannel?! – az említett épp most jelent meg mögöttem.

-          Ehhez lenne egy-két szavam! – próbálkozott, sajnos Mayaval szemben sikertelenül.

-          Ó, igen? Hát tudod, nekem is lenne „egy-két szavam” – kaparászott a levegőben. – hozzád, te szemét! Megcsaltad a húgomat, te kihánynivaló sárgarépa maradék! – fejben már lejátszottam az „Ez az! Mondd meg neki! Csak így tovább! Ma-ya! Ma-ya!” ujjongásomat, de azt hiszem, élőben nem ez lenne a legmegfelelőbb reakció.

-          Na jó álljon meg a menet! Miért hiszi mindenki azt, hogy megcsaltam Rachelt, ha? Mert látszólag rajtam kívül mindketten ezt hiszitek, pedig én lettem volna a gaz csábító vagy mi és én, speciel nem tudok semmi ilyenről! Na ez, hogy lehet? – tette karba a kezét, magyarázatot várva.

-          Még kérdezed? – döbbent le a nővérem. – Ne játszd itt az ártatlant, láttam, amit láttam! Azzal a kis szőke ribivel, bizony ám! – vágott olyan „ü-hűűm!’ fejet, amit annyira szeretünk csinálni.

-          Hát ezt nem hiszem el… – mély levegőt vett, amit lassan, fokozatosan fújt ki. Látszott, hogy próbálja kordában tartani a dühét. – Pont te voltál az, aki az elmúlt hetekben bizonyítani tudja, hogy mi ketten végig együtt voltunk. És most képes vagy ezt a fejemhez vágni? Komolyan nem tudom mi ütött belétek, lányok! Rachel, – most felém fordult – én szeretlek, és rohadtul nem érdekel semmiféle „szőke ribi”… akárki legyen is az.

-          Csá, mindenki! – slattyogott ki Leo anyaszült meztelenül… - Like AL-WAYS!

-          Na ő meg mit keres itt? Úgy tudtam rendes kapcsolatot akar, most meg a te szobádból kúszik ki egy szál gatya nélkül, lógó himbilimbivel, a libegő gonosszal! Mi van ma az emberekkel? – kérdeztem az utolsó mondatot Istentől vagy akárkitől, aki odafönt van és valószínűleg most is egy jót röhög a mi kétségbeesett arcunk láttán. Cöhh! Kösz, kösz szépen!

-          Hát éppen ezért futottam hozzád! Hol vannak a többiek? – tört ki Mayaból.

-          Hol a One Direction… - kérdeztem kétségbe esve.

-          Pff! Az a tipikus fiúbanda? – kérdezte lenézően Evan.

-          Mi az, hogy tipikus? Ez valami „oltás” akart lenni? Könyörgöm ők fiúk, tehát tipikus lánybanda csak nem lehetnek! Szerintem ez logikus. Ez a legergyább sértés, amit rájuk lehet mondani, te IQ- figther! És egyébként meg, te inkább ne is szólj hozzám! – vágtam hozzá, mert már kezdett egyre feljebb menni bennem a pumpa, így hát beszéltem össze-vissza. – legalábbis a tekintetéből ezt szűrtem le.

-          Na én ezt tényleg nem bírom ép ésszel, szóval kicsit lemegyek Leo-hoz míg le nem nyugszotok… - azzal sarkon fordult és letrappolt a lépcsőn.

Összenéztünk az ikertestvéremmel.

-          Mi – mély lélegzet – A SZAR? – tört ki belőlünk egyszerre a hiszti roham. Az eddig elhangzott mondatok alapján teljesen bebizonyosodott, hogy nem csak én vagyok az egyetlen elmebeteg a házban, aki nem érti, hogy mi is történik itt pontosan.

-          Neked mi az utolsó emléked? – vetettem oda neki.

-          Az hogy veszekszem Niallel a mosdóban. Ausztráliában. – nem akartam firtatni a dolgot a „Na, és miért vitatkoztatok? Elmondanád végre?” kérdéseimmel, inkább ráhagytam. Kisebb gondunk is nagyobb most a teljes őszinteségnél.

-          Ezt biztosan csak álmodjuk, ez nem lehet a valóság! – testvérem már föl-alá járkált a szobák előtti keskeny folyosón.

-          Tuti! Ez… ez csak az az állapot, amikor annyira valóságosnak tűnik az álom, hogy nem tudod eldönteni, hogy tényleg az e. Pont, mint amikor kicsi voltam és arról álmodtam, hogy kapok egy telefont húsvétra, de amikor felkeltem tök csalódott voltam, hogy csokoládén és egy öntözőkannán kívül semmiféle telefon nem volt, pedig annyira jó lett volna! – Maya kicsit összerántotta a szemöldökét, de alig pár másodpercbe telt, míg eszébe jutott az a húsvét.

-          Ja, amikor én egy seprűt kaptam? Most már rémlik. Várjunk csak… - ráncolta a homlokát. – minek akartál te akkor telefont? Voltunk kb. 5 évesek?

-          Lényegtelen. A fontos az, hogy most már van, és benne kell lennie a srácok számának! – a saját ötletemnek hála mindkettőnkben felcsillant a maradéknyi remény is, hogy esetleg visszakaphatjuk azt az életünket. Hogy viszontláthatjuk őket…

Ikertestvérem gyorsabb volt és már újra a folyosón volt kezében a mobiljával, amiben hangosan kereste a megfelelő neveket.

-          Harry-Harry, merre vagy? – Ó-ké… - Francba! Miért nincs itt annak a retardáltnak a száma? – szentségelt Maya.

-          Csak semmi pánik, inkább keresd Vigyoriét és Liamét! – utasítottam. Könyörgöm csak adja Isten, hogy ott legyenek a számok!

-          Nincs itt egyik se! Húhh. Mély levegő, kifúj! – így is tett. – Cukipofi! Csak te legyél itt kérlek!

-          Cukipofi?! – emeltem magasba az egyik szemöldökömet. Nővérem felpillantott a telefonjából azzal a „Bajod van vele?!” fejjel.

-          Miért? Én talán nem becézhetek pasikat csak te? – érthető.

-          Te Maya figyi. Én tényleg nem akarok kötözködni, de ha így is van beírva, akkor a C betűnél kellett volna már lennie, nem? – és bumm robban a bomba!

-          Tudom! Tisztában vagyok vele, hogy ott kellett volna lennie, de nem volt! – rivallt rám. – Mert… mert talán Niallnek írtam be, oké? Lenyugodhatnál végre! – Én nyugodjak le? Pff…nem azért, de jelen pillanatban nem nekem kellene egy-két pirulát bevennem, nehogy ámokfutóként rontsak az emberiségnek egy telefonszám miatt. De ezzel a beszólással csak olajat öntenék a tűzre. – Te jó ég! Zayn száma is hiányzik!

-          Akkor csak egy dobásunk maradt… elmegyünk a házukhoz.

Nem kellett kétszer mondanom, azonnal felkaptuk magunkra a ruháinkat. Ő egy rózsaszín rövidnadrágot vett fel egy fehér inggel én pedig követtem a példáját, csak farmer nadrággal.

Egy szó nélkül hagytuk ott a nappaliban ücsörgő srácokat és már sétáltunk is a ház felé. Azt mondtam  volna, hogy sétáltunk? Azt akartam, hogy kutyafuttában rohantunk. Meg sem álltunk a küszöbig, ahol még a nagy pillanat előtt megszorítottuk egymás kezét bíztatva a másikat. A csengőt én nyomtam meg.

Semmi.

Miért nem jön senki?

Tűkön ülve vártuk, hogy végre ajtót nyisson valaki, de semmi.

-          Szerintem nézzünk be a hátsó ablakon, hogy itthon vannak-e. – javasolta Maya én pedig beleegyeztem.

Hátraosontunk, szépen, csöndesen. Bekukkantottunk az ablakon, de semmiféle mozgást nem észleltünk.

Aztán megláttam valamit.

-          Nyitva van az ablak. Be kéne menni egy kicsit körülszimatolni. – erre az ötletemre csak egy „Te teljesen megőrültél?” tekintetet kaptam válaszként. – Csak egy ötlet volt. De, ha te inkább maradnál, vess magadra, én bemegyek! – már készültem mászni, amikor a karomnál fogva visszarántott.

-          Lehet, hogy egy idegen otthonába törsz be éppen.

-          Jaj, ne most gyere a felelősségteljes nagytesóval, mert nagyon távol állsz tőle! És akkor mi van? Nem akarok abban a tudatban élni, hogy nem próbáltam meg mindent! Ne mondd, hogy te nem így vagy ezzel, mert tudom, hogy igen, csak félsz az igazságtól! Lehet, hogy ebben a házban vannak és én mindent meg akarok tenni, hogy viszont láthassam azt az öt idiótát! – éreztem, ahogy az első könnycseppek végiggördülnek az arcomon. – Veled vagy nélküled, de én bemegyek… - végig állta a tekintetemet, az övé pedig egyre hűvösebb lett.

-          Csak azt akartam mondani, hogy én is megyek. – suttogta halkan, a „Ha egyszer hagynád, hogy végigmondjam.” mondat pedig csak úgy sugárzott az arcáról.

Beljebb löktem az ablakot, hogy elég rés legyen, amin bemehetünk. Maya bakot tartott, felpattantam az ablakba, onnan pedig halkan értem földet a ház padlóján. Te jó ég, most törtem be valahova. Ebben a pillanatban. Testvéremet felhúztam és már mindketten a ház belsejét vizslattuk. Valami hiányzott. Jó, a srácokon kívül természetesen. Kísérteties csönd honolt az egész lakásban, amitől meg vallom őszintén a hideg futkosott a hátamon a harminc fok ellenére. Tehát…

      Hol a kaki?

      Mi lehet a bibi?

-          Rend van. – suttogta a fülembe Maya.

A dohányzóasztalon csak egy távirányító van, sehol egy koszos zokni, sehol egy üres kajás zacskó…

-          Te is hallod a tévét? Lehet, hogy odafönt vannak. – nővérem egy bólintással az agyamba sugározta „Akkor menjünk föl!” mondatát és már neki is veselkedtünk a látszólag hangtalan lépcsőfokoknak, amik igazából annál inkább nyikorogtak a súlyunk alatt, mint mi az elképzeltük.

Újabb kémeket megszégyenítő mozdulatokkal érkeztünk meg a felsőszintre, ahol Zayn szobájából szólt a tévé. Lassan, a falhoz paszírozódva, lábujjhegyen közelítettük meg a helységet. Az ajtó résnyire nyitva volt és éppen csak annyit láthattunk, hogy a Discoveryn a Hogyan készült? című műsor ment. Nagyon finoman beljebb löktem a fából készült bejáratot és bekukkantottam.

Sehol senki.

-          Pff… Nincs itt senki! De… akkor hol van a ház tulajdonosa, ha itt be van kapcsolva a tévé? – kérdeztem félve a magam mögött hagyott Mayat, aki köhintett egyet a kérdésemre.

-          Én… azt hiszem, tudom. – azonnal 180 fokos fordulatot vettem és riadtan összpontosítottam a remegő hangú testvéremre, aki halálra várt arccal, egyik kezét a magasba emelve, másikkal pedig a mögötte lévő árnyékra mutogatott. Nem másra, mint Larryre, aki egy PUSKÁT szorított a nővérem hátához?! Ez meg fog ölni minket!

Most Rachel, amíg nem késő, fuss! Csak fuss, és ne nézz hátra! Hagyd meg neki Mayat, majd vele ellesz, de te legalább megmenekülsz! Mentsd a saját bőröd, gyerünk!

Mondta az ördög a bal vállamon.

Ne! Áldozd fel magad! Tégy jót most az egyszer! Mentsd meg a testvéredet, légy jó hozzá! Ne légy önző, ne hagyd itt! Áldozd fel magad! Áldozd fel magad!

A lószart! Na jó, nem kell az angyalduma, köszönöm szépen, a retardált belső hangok nélkül is meg tudom oldani a helyzetet, akármilyen kilátástalannak tűnik is.

-          Ööö! – Na ez szép volt Rachel, csak így tovább! Biztos, meggyőzöd, hogy engedjen el titeket! Wu-hú! Tapsoltam meg magamat gondolatban, amiért egy ilyen csodálatos védőbeszédet voltam képes kicsikarni magamból. Megköszörültem a torkomat, és újra belekezdtem volna, de az árnyék Larry megszakított.

-          Mit kerestek a házamban? Mit akartatok elvinni kis cafkák? – rivallt ránk.

-          Cafkák? Ezt kikérem ma… - erősebben fúrta Maya hátába a puskát ezért inkább elhallgattam a „védjük meg a büszkeségünket” dumával. – Khm. Tehát. Ez egy baromi nagy félreértés, tudja?

-          Ó igen? Nekem eléggé egyértelmű, hogy két kiscsaj itt szaglászik a házamban minden ok nélkül. Ha nem betörők vagytok, akkor mik? – Ajh, most még magyarázkodjak is?

-          Azt hittük, hogy mások laknak itt. Tényleg. Biztosan maga lakik itt? Nem pedig őt olyan körülbelül 170-180 centiméteres, barna és szőke ha…

-          Itt nem lakik senki rajtam kívül! Ennek a háznak csak egy ura van, és az én vagyok! – láttam Maya arcán, hogy menten elájul, ha nem veszi el azonnal onnan azt a puskát.

-          Elnézést… Megtenné, hogy nem fúrja a testvérem hátába azt az… - nyeltem egyet – igencsak veszélyes fegyvert? Lekötelezne. Az apánk nem örülne, ha a két lánya közül csak egy térne haza épségben. – de nem tette le a fegyvert, csak rosszízűen felnevetett.

-          Milyen apa az ilyen, aki ennyire figyel a nyamvadt porontyaira, ha? Az ilyen embernek nem való gyerek. – szinte köpte a szavakat.

-          Egy igenis nagyon jó apa, aki minden idejét azzal a hülye régészettel tölti, hogy eltartson minket! – kiabált rá Maya. Sosem bírta, ha szapulják a családunkat, de nekem eszembe sem jutna olyannal üvöltözni, aki éppen egy puskát szegez rám.

-          Maya! És ha megkeresi, és őt is megöli?! Gondolkodhatnál mielőtt kinyitod azt a nagy szádat! – csitítottam le. A férfi ebben a pillanatban leengedte a fegyvert és kerek szemekkel bámult hol rám, hol pedig az ikertestvéremre. Maya azonnal átsuhant hozzám egy megkönnyebbült sóhaj után.

-          Ti… Michael lányai vagytok? – na jó, ez a beszélgetés kezd felettébb érdekes lenni.

-          És ha igen, akkor mi van? – komolyan odamegyek, és én lövöm le azzal a puskával.

-          Én… én sajnálom. Nem akartam rátok ijeszteni. – mondta bűnbánóan, lesütött szemekkel.

-          Honnan ismeri apát? – kérdeztem és próbáltam keménynek mutatni magamat, bár ezt nem értem el teljesen, mert még mindig nem éreztem teljesen biztonságban magunkat, látva Larryt puskával a kezében.

-          Őszinténszólva… lógok neki egy kis zsozsóval. Nem rég kölcsön kértem tőle egy kis pénzt, de még nem tudtam visszafizetni neki. Szóval, ha azt jöttetek behajtani, akkor vigyétek el nyugodtan, amiért jöttetek. – Azt-a! Apa felcsapott banknak is vagy mi?

Maya nekilódult és megpályázta a tévé melletti xboxot. Egyik kezével már meg is ragadta, amikor ott termettem mellette.

-          Te meg mi a jó büdös francot művelsz? Mit akarsz azzal? – suttogtam neki ingerülten.

-          Ő mondta, hogy vihetünk, amit akarunk! – mondta ezt úgy, mintha én lennék a hülye, amiért nem kaptam még az ölembe a plazma tévét.

-          De nem ezért jöttünk, hogy kifosszunk valakit!

-          A te hátadba nyomott puskát? Nem. Na látod. Ennyi kijár. Ez a kiengesztelésem! – elvettem tőle az xboxot és visszaraktam a helyére és visszarángattam a testvéremet, akinek biztosan összezavarta az agyműködését az adrenalin, amit a fegyver váltott ki, mert teljesen átváltott agyhalottba. – Jó! Jó! Tudok menni magamtól is!

-          Tényleg azért jöttünk, mert a barátainkat keressük és azt hittük, hogy ez az ő házuk, de ha nem tud róluk semmit, akkor már itt sem vagyunk. Sajnáljuk ezt a kis incidenst. Viszlát! – azzal lerohantunk az emeletről, ki az ajtón az utcára.

-          Egy kérdésem lenne. – rápillantottam azzal a „na ne kímélj!” fejjel és vártam. – Mi a szarért nem az ajtót használtuk, ahelyett, hogy elmegyenge falmászókat utánozva próbáltunk meg bejutni azon a hülye ablakon?!

-          Jogos. De most már úgyis mindegy nem igaz?

Lassan sétálva elindultunk az utcán. Utcáról utcára. Csöndben haladtunk egymás mellett. Nem volt mit mondanunk. Kudarcot vallottunk itt is. Már vagy negyed órája bolyongtunk a városban, amikor Maya törte meg a csendet.

-          Nem ott laknak és soha nem is laktak. Feleslegesen haltam meg majdnem! – na már megint kezdi…

-          Komolyan azt hiszed, hogy csak te voltál életveszélyben? Annyira kiábrándító vagy néha! Szerinted, ha téged kinyír, akkor mi várt volna rám? Leülünk teázni és megbeszéljük, hogy ki mit kér karácsonyra? Szerintem is, tök nyilvánvaló!

-          Én nem ezt mondtam, csa… - nem tudta végigmondani. A figyelme egy távolabbi pontra szegeződött, ahol kisebb tömeg gyűlt össze és valamit sikítoztak. De mit is…

-          One Direction! – mondtuk egyszerre, amikor egy fejhangú csajszi elsikkantotta magát.

Azonnal rohanni kezdtünk, ahogy csak bírtunk. Nem bírtam megállj-t parancsolni magamnak, de nem is akartam. Rohanni akartam, amíg a nyakukba nem vetődöm. Nem bírok nyugodni, amíg meg nem érzem férfias parfümjük illatát, amíg meg nem látom pajkos mosolyuk kezdetleges ráncait, amíg meg nem pillantom az öt legjobb barátomat… amíg meg nem láthatom őt… Addig nem állok meg.

Az utca végére érve teljes erővel a tömegnek csapódtunk, akik fittyet sem hányva ránk, tovább ordibáltak bálványozottjaiknak. Előre fúrtuk magunkat és minden megjegyzést elengedtünk a fülünk mellett, mert semmi nem számított. Semmi és senki rajtuk kívül. És ez Mayaval is így volt. tudtam, hogy alig várja, hogy újra láthassa az ő szőke hercegét, akármennyire is tagadja. Az öt srác éppen most kászálódott ki egy fekete limuzinból. 

Egymást átkarolva integettek a tömegnek. A rajongókat nem tudták visszafogni. Elindultak feléjük. De köztük mi is. Vagyis Maya, mert engem hátraszorítottak. Pár perc múlva a nővérem odaért Niallhöz és láttam rajta, hogy mindjárt a nyakába ugrik. Csak meg szerette volna ölelni és elhinni, hogy tényleg itt van. De Niall csak féloldalasan hozzásimult, még csak rá sem nézett és tovább ment a következőhöz. Neki csak egy újabb rajongó volt. Maya pedig megdermedt. Ott állt megsemmisülve a tömeg kellős közepén. Nem bírtam nézni, ezért előreverekedtem magamat, és mielőtt még széttaposhatták volna, kiráncigáltam onnan. Ahogy megálltam vele szemben, a tekintete üres volt. Mintha valahol teljesen máshol járna.

Tudom hülyén hangzik, de éreztem, ahogy lelkiekben éppen most törik darabokra a testvérem…

Hirtelen meghallottam egy újabb felsikoltást. „Egy 1D barátnő!!”

Tessék?

„Eleonor! Eleonor itt van!”

Az meg ki?

-          Eleunor! Együtt a szerelmes pár! Csókot! Csókot! – harsogta a tömeg. Meg kellett tudnom, hogy ki ez a lány. És kinek készül éppen ledugni a nyelvét a torkán. Előretörtem. Megint.

-          Na jó, de csak, mert ilyen szépen kértétek! – kiabálta jókedvűen a szívszorítóan ismerős hang…

Amikor végre a tömeg elejére jutottam, láttam, ahogy Vigyori karjaiban egy másik lány csüng. Egy másik lány, aki csücsörítve várja a kiérdemelt csókját…

És amikor elcsattant az a bizonyos csók, abban a pillanatban hulltam darabokra.

Akkor jöttem rá, hogy az együtt töltött idő nem volt több, csak egy álom.

Egy gyönyörű, és soha meg nem történt álom…

VÉGE

Aloha everyone! 

Igen, igen jól látjátok, ez itt a vége! :/ A blog ezennel hivatalosan is véget ér. 

Ennek a következők az okai:

☺ a kevés komment! úgy bizony csesztetek írni husik ;) olyan nyugodtsággal szartatok a fejünkre, mint amilyen nyugodtsággal a tehén szarik a réten a fűre. Mi körmöltünk oldalakat, de ti képtelenek voltaktok egy "jó" vagy egy "szar" szócskát odabiggyeszteni :( És ez nagyon rosszul esett nekünk, mert egyáltalán nem tudtuk, hogy egyáltalán tetszik-e nektek olvasóknak.

☺ az időhiány. mint látjátok nagyon ritkán kerültek fel részek, nem úgy, mint tavaly, amikor másnapononta hoztuk a hosszabbnál hosszabb részeket. De most közbelépett a suli, a társasági élet (így is volt amelyikünk megkapta, hogy milyen magába forduló lett.)és a szülők. ezzel el is érkeztünk a harmadik ponthoz.

☺ a szülők. Volt már olyan veletek, hogy el akartak tiltani benneteket valamitől? Hogy betegesnek hívták azt amit csináltok? Ha igen,akkor biztosan együtt éreztek velünk, akik megkapták, hogy betegesen kötődünk a blogunkhoz és túl sok időnket áldozzuk rá. Ezért csökkentenünk kellett a dolgon mielőtt még kivágták volna a gépeinket az ablakon, mint macskát szarni.

ugyanakkor...

☻ ott vannak azok a komizók, akik őszintén szóltak hozzánk és vették a fáradtságot, hogy szép szavakat biggyesszenek a részek alá, ezért nekik nagyon szeretnénk megköszönni. Mindig nagy örömmel olvastuk ezeket a kommenteket.

☻ Imádtuk azzal tölteni az időnket, amit szeretünk. élveztük, hogy örömet okoztunk nektek a részeinkkel, hogy megoszthattuk veletek az elmebeteg és olykor szívszaggató gondolatainkat. 

☻ ugyancsak szép és felbecsülhetetlen, amikor egyikünk utazik a villamoson és arra lesz figyelmes, hogy az előtte helyet foglaló ember épp a blogunkat olvassa. Tényleg hihetetlen pillanatok egyike volt.

☻ ezeken kívül nem csak titeket, de egymást és saját magunkat is szórakoztattuk ezzel a bloggal. Egy élmény volt.

Mindenkinek nagyon szépen köszönjük, hogy követtétek a Davies ikrek történetét (akik egy kicsit mi is voltunk). Nagyon sok jó pillanatot okoztatok nekünk ezzel és mi is reméljük, hogy ilyenekkel jutalmaztunk meg benneteket.

A búcsúzó végéhez is elérkeztünk. Már nincs visszaút. Itt hagyunk benneteket, de a blogot nem töröljük. 

Szeretünk titeket és millió csók^^

A Twin fate örökké a szívünkben él majd.

Aloha Daviesék, Aloha One Direction, Aloha olvasók! ♥