31. fejezet (első rész)

Aloha drágaságok! ^ ^

Hát igen.... már megint késünk. A legrosszabb az egészben pedig az, hogy még mindig nincs megírva a teljes rész : / Azonban mivel már így is ég pofánk, ezért most felrakjuk a 31. fejezet első részét és kicsit később majd mellé csatoljuk a befejező részét is. ; )

Reméljük ez így megfelel nektek. : ) Ja és mielőtt elfelejtenénk Boldog Decembert mindenkinek!!! (igen tisztában vagyunk vele, hogy ez csak egy új hónap DE NEM. Ez a Karácsony hónapja és mivel már mindenhol a képünkbe világítanak a karácsonyi kellékek ezért enyhén szólva karácsonyi lázban égünk : $ ^ ^)

Na szóval legyetek jók (vagy rosszak kinek mi tetszik) és el ne felejtsétek visszaszámolni a napokat! ^ ^
Ja és persze jó szórakozást olvasás közben ; )

Maya szemszöge:

Miközben azt néztem ahogy Niall összegörnyedve, arcát a tenyereibe temetve bőszen káromkodik rájöttem, hogy lehet hogy esetleg... kicsikét... talán túlreagáltam a dolgokat. Na de C’es la vie. Ezen a helyzeten már nem sokat javíthattam.

 

-          Niall... – óvatosan a hátára tettem a kezemet. – Jól vagy? – 10 pontos fájdalmasan hülye kérdés Maya Daviestől hölgyeim és uraim!

 

-          JÓL?! – kiáltott fel, fel sem nézve. – REMEKÜL! CSODÁSAN! SŐT FANTASZTIKUSAN! – ordított tovább. – IMÁDOM HOGYHA ÚGY ÉGNEK A SZEMEIM MINTHA SÓSAVAT ÖNTÖTTEK VOLNA A POFÁMBA!

 

Nem láttam még így kiborulva, így egy kicsit megijedtem tőle.

 

-          Azért nem kell felfújni... – mentegetőztem halkan. – Ez... ez csak paprika spray. – emeltem fel a fájdalom forrását félénken, miközben elővettem a világ legragyogóbb és legártatlanabb vigyorát majd felragasztottam az arcomra.

 

Talán azért rázta le magáról a még mindig rajta nyugvó kezemet, mert ő nem látta ezt a csak is neki szóló mosolyt. Az ok mindegy is. A lényeg, hogy szegény még mindig fájdalomtól zihálva tapogatózott oda a mosdókagylóhoz, majd nyomta arcát a csap alá.

Elgondolkoztam hogy mi lenne ha égi jelnek tekintve ezt a soha vissza nem térő alkalmat lépnék le gyorsan, amíg életem megkeserítője mozgás és mindenek előtt beszédképtelen. Mivel azonban nekem is van lelkiismeretem, így ezt szinte egyből el is vetettem. Legalább addig maradni akartam, amíg megbizonyosodom róla, hogy nem vakítottam meg szegényt. Kitéptem egy nagy adag papírtörlőt és felé nyújtottam. Rám sem nézett csak kikapta a kezemből és egyből beletemette az arcát.

-          Hát... akkor... én megyek is. – motyogtam és már indultam volna de Niall elkapta a kezemet.

Pont azt kapta el amelyikben a spray is volt. Elgondolkoztam rajta, hogy lehet hogy esetleg elővigyázatosságból csinálta így, hogy ne tudjam megint ártalmatlanítani. Azonban nem sokáig tudtam ezen agyalni, mert lekötött az, hogy szegény véreres szemeit és vérvörös arcát bámuljam. Miután felocsúdtam a kezdeti döbbenettől egyből eszembe jutott az Amerika Kapitány című film főgonosza.

Ettől a gondolattól az alsó ajkamba kellett harapnom, hogy ne nevessem el magamat.

Ez az Maya! Kis híján megvakítod, de még azért röhögd is ki szerencsétlen.

Sajnos van egy olyan rossz szokásom, hogy a világ leglehetetlenebb és legrosszabb pillanataiban jönnek ki rajtam az 5 perc tünetei.

-          Te még szórakozol is rajtam? – vonta fel egyik szemöldökét, minek következtében elszakadt az a bizonyos cérna, belőlem meg úgy tört ki a röhögés, mint náthásból a tüsszentés. – Hát ez kész. – jelentette ki elkerekedett szemekkel miután elengedte a kezemet.

-          Nem... én... csak... – alig bírtam beszélni így inkább felhagytam vele és helyette nyerítettem mint egy ló megállás nélkül. Lehet hogy ideg összeroppanásom van?  

Niall egy hatalmasat sóhajtott, majd odasétált az ajtóhoz és karba tett kézzel nekidőlt. Hosszú másodpercekig csendben várta, hogy lenyugodjak. Ez végül sikerült is, így már csak egy széles vigyor volt az arcomon amikor felé fordultam.

-          Ne haragudj. – böktem ki, bár nem tudtam ez mennyire tűnt őszintének miközben egy Jókert is megszégyenítő vigyor terült szét az arcomon.

De végül ő is elmosolyodott.

-          Semmi baj. Legalább bebizonyítottad, hogy megtudod védeni magadat. – olyan megértően és aranyosan mosolygott rám ( még ha a szemei vérben forogtak is ), hogy ismét rosszul éreztem magamat. Nem érdemlem meg őt... ez biztos.

-          Szerintem itt az ideje, hogy visszamenjünk a többiekhez. – elindultam, de Niall nem mozdult. Ekkor jöttem rá, hogy miért állt ott, ahol volt. EZ EGY CSAPDA!

-          Előbb beszéljünk. – nézett rám komolyan. Erről az arckifejezéséről eszembe jutott a part, ettől pedig alapból futni támadt kedvem.

-          Oké csak... öhm... ne itt... mert... – olyan szánalmasan dadogtam össze a szavakat, mintha valami fogyatékkal élő lennék.

-          Maya... – sóhajtotta Niall miközben fejét csóválta. – Miért csinálod ezt? – elgyötört arccal lépett közelebb hozzám.

-          Én nem... én csak... – folytattam a dadogást miközben a pillantásom jó párszor a mellettem lévő falra tévedt.

Vajon ha elég gyorsan nekifutok, akkor eltűnök majd, mint Harry a 9 és ¾. vágányon? Óóó hogyne Maya! Miért nem próbálod ki te félkegyelmű?

Annyira lefoglalt hogy magamat oltogassam, hogy fel sem tűnt hogy Niall még közelebb jött hozzám. Erre csak akkor eszméltem fel, amikor már csak egy karnyújtásnyira állt tőlem. A hirtelen jött közelség miatt hátrálni akartam, de mivel Niall erre számított, így felkarjaimat megfogva tartott a helyemen. Jó szokásomhoz híven, mint mindig mikor Niall ilyen közel került hozzám most is beállt a rövidzárlat és teljesen lefagytam. Csak csöndben várta, hogy mondjak valamit. De mivel nekem ez nem igen akaródzott, ezért tömény fél perces farkasszemet csináltam végig mielőtt megtörtem volna. Beletörődően fújtattam egyet, majd kirántottam a kezemet a kezei közül.

-          Hát jó! Beszéljünk. – jelentettem ki indulatosan vidámságtól felragyogott szemeibe bámulva. – Letámadtál én meg hagytam. Elcsattant egy baráti smár. Hiba volt. Ennyi. – hadartam el gyorsan.

Beállt egy pár másodperces csönd amiben Niall úgy nézett rám, mintha arcon csaptam volna. Aztán kitört.

-          Mi van?! – kiáltott fel. - Letámadtalak?!

-          Minek kérdezel vissza? Ott voltál nem? – húztam fel a szemöldökömet. Na nehogy már letagadja mert menten hanyatt vágom magamat! – Miért akkor mit csináltál Mr. Mosomkezeimet? Ebédről maradt morzsák után kutattál a számban a nyelveddel?

-          Nem támadtalak le. – jelentette ki ingerülten. – A karjaimba vetetted magadat lehunyt szemekkel. Mit kellett volna gondolnom?!

-          Mi?! Én nem vetettem a karjaidba magamat. Nekem csak... megbicsaklott a lábam! – jelentettem ki ingerülten. – Különben is sosem gondolkozol és ez a probléma! – vágtam hozzá mérgemben.

-          Én nem gondolkozok?! Te fújtál szemen paprika spray-jel! – kiáltotta vissza.

Már éppen visszavágtam volna, de ekkor benyitott egy idős néni. Elkerekedett szemekkel torpant meg az ajtóban.

-          Nem látja hogy beszélgetünk?! – morogta neki Niall, mire a néni ijedten kapkodni kezdte ide-oda a fejét. Vajon neki is megfordult a fejében Harry Potter-féle eltűnés?

Nem tudom, hogy a hangsúly vagy a vérben forgó szemek győzték-e meg, de a lényeg hogy ijedten eliszkolt.

-          Berángattál ide és a falhoz szorítottál. Mit vártál?! – kiáltottam vissza, mintha meg se zavartak volna minket.

-          Talán ha nem menekülnél előlem, mint valami pszichopata gyilkos elől, akkor nem kellene ilyen körülmények között megpróbálnom beszélni veled! – kezdtem magamat úgy érezni mint egy „Ki tud hangosabban kiabálni?” versenyen.

-          Én nem menekülök előled csak... – elhallgattam. – csak mindig rosszkor időzítesz.

-          Ó tehát az előző 4 millió hívásommal is rosszul időzítettem? – vonta fel a szemöldökét karba tett kezekkel. Mivel erre nem tudtam mit válaszolni, ezért folytatta. – Miért csinálod ezt? – eltűnt a harag a szeméből, helyette elgyötörten várta a magyarázatomat.

Elegem lett. Nem elég, hogy megkeseríti az életemet, nem elég, hogy folyamatosan menekülésre és magyarázkodásra kényszerít, nem elég, hogy elrontotta ezt a csodálatosnak és majdhogynem gondtalannak ígérkező egy hetemet... NEM! Még el is várja, hogy megnyíljak előtte, mint Mózes előtt a Vörös-tenger. Na nem! Nem fogunk itt lelkizni és egymás kezét fogva elsétálni a naplementébe. Nem tartozom neki semmivel és már kezdek belefáradni ebbe az egészbe.

-          Mit akarsz, mit mondjak?! – keltem ki magamból.

-          Az igazat végre. – jelentette ki higgadtan. Idegesítően nyugodt hangsúllyal.

-          Az igazat akarod? – kérdeztem vissza most már én is nyugodtabban. – Ahogy akarod. – fejben megropogtattam nem csak mind a tíz ujjamat de még a nyakamat is. Te akartad. – Az igazság az, hogy azt várod, hogy mint valami nyálas Hollywood-i filmben, most megvallom szerelmemet, majd miután örök szerelmet esküszünk ellovagolunk a naplementébe.

-          Hát kezdetnek egy randi is megteszi. – húzta el a száját, de én figyelmen kívül hagytam.

-          Ezzel szemben az igazság az, hogy nekem nem csak hogy a csók nem jelentett semmit, de te sem. – vágtam hozzá faarccal. – Túl sokat képzelsz oda, ahol semmi sincs. – fejeztem be.

Azt vártam, hogy Niall könnyekkel a szemében itt hagy, de ehelyett lesajnálóan nézett rám.

-          Rémlik hogy ott voltam, amikor a parton megtartottad könnyekkel küszködve azt a kisebb beszédedet, amit követően IGENIS a karjaimba vetetted magadat? – vonta fel a fél szemöldökét.

-          Akkor szakítottak velem. Olyankor mindenki érzékenyebb egy kicsit. – rántottam vállat.

-          Ezt nem hiszem el! – kiáltott fel Niall, majd ismét a tenyereibe temette az arcát. – Miért kell mindent ennyire bonyolítani?! Miért nem...? Áhh! Megőrjítesz! – morogta ismét indulatosan.

-          Mit vártál mit csinálok?! – emeltem fel ismét a hangomat. Komolyan, mint valami rossz házaspár... szánalmas... – A karjaidba vetem magamat?! Az ég szerelmére hisz nem is ismerlek! – itt ismét döbbenet ült ki az arcára így folytattam. – Minden amit rólad tudok a pletykalapokból van, meg a rajongóid elvakult áradozásaiból! – fejeztem be indulatosan. Tessék! Az igazságot akartad? Itt van. Körettel desszerttel mindennel együtt hidegen tálalva!

Ahelyett, hogy magamra hagyott volna vagy legalább ismét ingerülté vált volna, megértően elmosolyodott, mintha tudna valamit amit én nem és közelebb lépett hozzám. Mondanom sem kell, hogy ettől enyhén szólva befostam. Most meg mit tervez már megint?!

-          Tudni akarsz olyat, amit nem tud senki? Se a paparazzik, se a rajongóim, még talán a srácok sem? Tudni akarod ki vagyok én? Nem Niall Horan a One Directionből, hanem Niall James Horan, a Mullingarból jött srác? – mielőtt heves fejrázással montam volna, hogy „NEM! HA ÍGY KÉRDEZED AKKOR INKÁBB NEM!”, folytatta. – Az a srác vagyok, aki beleszeretett a világ leglehetetlenebb és legelérhetetlenebb nőjébe. – lefagytam. 

     Az agyamban abban a pillanatban kis minomok százai reagáltak különbözőképpen. Döbbenet, öröm, félelem, vidámság, horror, fájdalom, eszméletlen boldogság... de mindegyiknél fontosabb volt a letaglózó megrökönyödés. Jól hallottam? Ez hülye?! Szeret? Engem?! ENGEM?!

A sok bennem cikázó érzelem és gondolat miatt fogalmam sem volt, hogy mit tegyek, csak álltam ott mint egy darab... tehetetlen tohonya tanácstalan tuskó.

Niall még közelebb jött.

-          Ez vagyok én. – rántotta meg a vállát kissé félénken. – Szeretlek Maya. 

-          Én... – elhallgattam és lehajtottam a fejemet. – Most kimegyek... – suttogtam elhaló hangon rá sem nézve.

Azt vártam, hogy ellenkezik, de mivel éppen erősen szugeráltam a cipője orrát, hogy máshova ne kelljen néznem, láttam hogy arrébb áll az utamból. Féltem mit látnék az arcán, ezért fel se néztem csak kimasíroztam a mosdóból, aztán a kávézóból és szívem szerint meg sem álltam volna a gyaloglással a Jupiterig.