28. Fejezet

Aloha édes drága szívünk csücskei^^

Az első, amit közölni szeretnénk és nem győzünk hangoztatni, mert akármilyen aranyos is néhány ember, DE! MÉG! MINDIG! KETTEN! ÍRJUK! EZT! A! BLOGOT! nem akarunk itt senkit leszólni, de tudjátok nagyon rosszul tud esni, hogy ezt néhány ember egyszerűen képtelen felfogni és csak egyikünknek szánja a mondandóját. A másikunk nélkül nincsen blog, nincsen történet és nincsen Twin Fate sem. szóval, amikor csak egyes számban írnak nekünk, olyan mintha nem is erre a blogra írnának.:c De persze a legtöbben tudjátok, hogy ketten vagyunk, tehát ahogy a mondás tartja: Akinek nem inge, ne vegye magára ; ))
Lényeg a lényeg, hogy ketten vagyunk és mindig is ketten eleszünk! : ))
Na de itt is van az új rész, megint egy kicsit sok idő után, de a mentségünkre szóljon, hogy megérkezett az általunk készített harmadik videó is ; ) ^^ ó igen, úgy bizony. a srácokban gazdag videót nemsokára megtekinhetitek Myspace-en, amint fent lesz, kiírjuk ; ) :33 ^^ Jó olvasást és további szép estét*-* ! ♥

Huszonnyolc órával korábban:

Niall szemszöge:

Az elmúlt egy napban mást se csináltam csak a telefonom képernyőjét bámultam vagy éppenséggel Maya-t próbáltam hívni. Mind a kettő teljesen felesleges volt. A képernyőm soha nem jelezte ki, hogy üzenetem vagy bejövő hívásom lenne Maya-tól, ha meg én próbáltam hívni vagy egyből kinyomott vagy éppenséggel hagyta hogy végighallgassam a hangpostáját.

-          Ez most nem jött össze. Azonban no para. A sípszó után diktáld fel ki vagy és mit akarsz vagy egyszerűen csak próbáld újra később. – már vagy ötvenedjére hallgattam végig, de még mindig nem tudtam megunni.

A reggeli mellett ülve ismét megpróbálkoztam egy hívással, ami ismét azzal végződött hogy végighallgattam a hangpostáját és ugyan úgy nem mondtam semmit a sípszó után. Mit mondhatnék? Hogy hiányzik? Sablon szöveg. Hogy beszéljük meg? Ezt már nem is tudom minek nevezni, ha már az előző a sablon szöveg kategóriába tartozik. Mégis ez volt az a két dolog, amit mindennél őszintébbnek gondoltam. Miért kell minden jó szövegből elcsépelt, szánalmas dumát csinálni? Alig aludtam és enni se nagyon tudtam, mert folyton elkalandoztak a gondolataim. Éjjel őt láttam, napközben meg nem egyszer felkaptam a fejemet arra, hogy esetleg az ő hangját hallottam meg valahol. Habár ennek lehet, hogy a beteges hangposta szöveg újra meg újra meghallgatása az oka...

-        -  Hmm! – köszöntött egy „Jó reggelt!”-tel a házban lakó másik depressziós élőhalott, Louis.

-        -     Hmm. – válaszoltam vissza kripta nyelven én is.   

Már legalább negyed órája ültünk egymás mellett síri csendben. Az egyetlen mozgás amit a rágáson kívül végeztünk a pulton heverő telefonjainkra való lopva pillantások voltak. A következő pillanatban megjelent Harry, majd szó nélkül nekiállt lemérni egy kis mérőszalaggal Louis hátát, illetve fejét, majd az én lábaimat és hátamat.

-     -     Megtudhatom hogy mit csinálsz? – motyogtam le sem véve szememet az elém táruló, gyönyörű, szemetgyönyörködtető fehér falról.

-      -    Kellenek a méretek a koporsókhoz. – jelentette ki Harry lazán, majd folytatta a fejkörfogatom megállapítását.

-      -    Milyen koporsók? – nézett rá ijedten Louis. Ezután a kijelentés után nekem is sikerült elszakítanom a pillantásomat a konyha faláról.

-        -  Hát ha így folytatjátok lassan az emberi kommunikációra sem lesztek képesek, utána meg következik a lassú... csendes... elhalálozás. Tehát mielőtt még beáll az agyhalál szintje megkérdezem. Tölgy vagy mahagóni fából legyen? – felvont szemöldökkel széles vigyorral nézett ránk, mint aki arra vár, hogy mikor fog kitörni belőlünk a röhögés. Sajnos Harry számításai most sem jöttek be.

-        -  Roppant humoros. – morogta Louis majd ismét a telefonját kezdte el bámulni én meg folytattam a fal tanulmányozását ott, ahol abbahagytam.

Még a szemem sarkából is láttam, hogy Harry szeme elsötétült. Ez sosem jelent jót...

-          Ennek itt és most véget kell vetni... – nem tudta befejezni, mert abban a pillanatban megszólalt a csengő.  

-       -   Megyek nyitom. – kapott gyorsan az alkalmon Louis, hogy itt hagyjon EGYEDÜL az „idők kérdése és robbanok” Harry-vel és már el is tűnt, mielőtt Harry megállíthatta volna. Kösz Lou!

Szerencsére Harry azonban úgy tűnt nem tervezi folytatni a kis beszédét, amíg a másik célpontja vissza nem tér, ezért csak hosszú percekig állt mellettem a száját birizgálva, mintha csak nyugtatgatná magát. Én inkább kerültem a szemkontaktust, de pár perc után nem bírtam és felálltam, hogy én is elhagyjam a konyhát, pont mint Louis, de Harry felmordult.

-       -   Maradj! Még nem végeztem! – fenyegetően csillogtak a szemei, így szófogadóan visszaültem a helyemre. - Várj meg itt, amíg előkerítem Lou-t! – morogta, majd ő is eltűnt.

Mivel úgy sem volt jobb dolgom ezért el sem mozdultam a helyemről. Ami azt illeti egyátalán nem mozdultam csak kifelé bámultam az ablakon. Csak akkor tűnt fel, hogy odakint szakad az eső. Tökéletes időjárás a hangulatomhoz. Ahogy ott ültem az esőt nézve hirtelen eszembe jutott Írország. Hiányzott. Kimondhatatlanul. Visszavágytam oda. Visszavágytam bárhova, ahol még nem ismertem Maya-t. Ahol még nem mardosott minden egyes pillanatban a hiánya. Mikor bolondultam így belé? Egyátalán miért pont ő? Annyi lánnyal találkoztam már. Annyi kedves, barátságos lánnyal hozott már össze a sors az évek alatt, de nekem mégis egy ilyen nagyszájú, kibogozhatatlan vadócba kellett belegabalyodnom. Vajon ha elmennék elfelejteném? Itt hagyhatnám ezt az érzést és élhetnék tovább nélküle? A mélyenszántó gondolataimat, amiket valószínűleg a borús idő és a szakadó eső hozott ki belőlem, Rachel hangja szakította félbe. 

-         -  Zayn Jawadd Malik, toldd ide a segged, mert ha nem, én megyek érted! – rögtön gyorsabban kezdett verni a szívem. Ha Rachel itt van akkor lehet hogy Maya is.

Gyorsan felpattantam és kisiettem a hangok irányába, vagyis a legnagyobb balhék színterére egyenesen a nappaliba. Legnagyobb bánatomra Maya-t nem láttam csak Rachel-t, de még neki is elmondhatatlanul örültem. Végre egy szövetséges! Tegnap óta próbáltam kiszedni Zayn-ből az igazságot, de semmit nem mondott. Már beletörődtem, de most hogy megláttam Rachel-t rájöttem hogy ha valaki, akkor ő tuti kiszedi belőle. Éppen ezért, mint lelkes, vállalkozó szellemű alkalmi futár, felmentem az emeletre Zayn-ért, hogy a vesztőhelyére vezényeljem.

Amikor felértem alig bírtam ránézni. Kimondhatatlanul haragudtam rá. De hogy mi fájt jobban, az hogy összejött Maya-val vagy az, hogy nem árul el semmit, azt nem tudom.

Azt, ahogy a következő percekben Zayn-t megizzasztotta Rachel, elképesztően jól esett látni. Nem szeretek kárörvendeni, de azok után amiket tett, igazán megérdemli. Csak hogy ez sem ment simán, mint általában semmi sem. Először is Zayn és a „kis” félreértése, majd a nevetségesen gyér sztorija, ami csak még inkább feldühített. Láttam Rachel-ön, hogy nem kívánja annyiban hagyni és már nyitotta is a száját... Ezaz! Ne hagyd magad! Kínozd meg! Vedd rá, hogy valljon! Azonban mielőtt még bekövetkezhetett volna a nagy leleplezés, betoppant Harry, ezzel tönkre téve mindent. Kérdések kérdések hátán és senki sem ad rájuk választ. Most már fix, hogy egy elmegyógyintézetben végzem majd egy idegösszeroppanást követően.

Míg én a sanyarú jövőmet ízlelgettem, odáig kanyarodott a beszélgetés, hogy kiderült, hogy Louis és Rachel összejöttek. Először a döbbenetemnek és féltékenységemnek köszönhetően kicsúszott a számon egy „Legalább nekik összejön” mondat, de végül elmosolyodtam. Megérdemlik. Semmi kétség. Azonban ezután képtelen voltam ott maradni, így felvonultam a szobámba.

Leültem az ablakba és elkezdtem gitározni, hogy kiadjak valamit az érzéseimből, mert úgy éreztem, hogy bármelyik pillanatban felrobbanhatok miattuk. Elkezdtem gitározni és halkan énekelni az első dalt, ami a legjobban illett a helyzetemhez. 

The Calling - Where ever you will go

Azonban még a végéhez sem értem, de máris ismét elterelődtek a gondolataim. Magamhoz öleltem a gitárt és ismét az ablakon keresztül való semmibe bámulás fázisába estem.

Hosszú percekig csak bámultam ki az ablakon, amíg el nem állt az eső. Aztán ismét elővettem a mobilomat és megcsörgettem az utolsó hívott számot. Ez alkalommal kinyomta a mobilt, így nem hallgathattam végig a hangpostáját. Tudtam, hogy nem hallja és talán teljesen hidegen is hagyja, de muszáj volt elsuttognom.

-          Hiányzol...

Zayn szemszöge:

Szavakba sem tudom önteni, hogy milyen hihetetlenül kegyetlenül szarul aludtam az éjjel. Ráadásul még rémálmaim is voltak, így viszonylag korán fent voltam. Így legalább nem maradtam le Michael kéréséről.

Reggel, miközben nagyban reggeliztünk Liam-mel (rajtam kívül ő volt fent egyedül) megcsörrent a mobilja. Enyhén szólva elképedtem amikor kiderült, hogy Michael hívott minket, hogy a  lányok elmennek egy hétre és hogy nem vigyáznánk-e Joy-re és a házra, mert neki közbe jött még egy utazás, úgyhogy mégsem tud hazajönni. Természetesen nem utasítottuk vissza, így pont, ahogy Michael kért minket délben ott álltunk a lányok háza előtt. Maya pont akkor nyitott ajtót, amikor Liam meg akarta nyomni a csengőt, így az „elképed” ledöbben” illetve „lefagy” jelzők nem elég kifejezőek arra, amit Maya produkált akkor, amikor meglátott minket. Láttam a szemében, hogy az ajtójukban való megjelenésünk felért neki egy beteljesült rémálommal. A gondolat, hogy utál és hogy így utazik el egy hétre egyszerűen nem hagyott nyugodni, így kényszernek éreztem, hogy tisztázzam vele a dolgokat. Hát igen később ez az ötletem elég nagy baklövésnek bizonyult. Amikor pedig elhúzott a taxi, azzal együtt elhúzott minden reményem arra, hogy könnyítsek a lelkiismeretemen. Már a negyedik szál cigit szívtam, de még mindig nem javult a helyzet. Éppen ezért felhagytam a tüdőm kátrányosításával és bementem a házba a többiekhez, hogy berendezkedhessünk.

Amikor beléptem Harry éppen Liam lábfejét masszírozta a földön térdelve, olyan képet vágva, mintha tehénszarban térdepelne. Ha ez még nem lett volna elég abszurd látvány, az amit mondott aztán végképp széles vigyort csalt az arcomra.

-          Olyan csodálatos vagy ó Magasságos Liam James Payne. Humoros vagy. Elképesztően jól nézel ki és arany szíved van. – az utóbbi mondatot már vicsorogva mondta.

-          Lehetek én a következő? – kérdeztem a rabszolga sorba taszított Harry-től, aki csak egy gyilkos pillantással méltatott.

-          Mintha nem érezném, hogy masszírozol... és mintha a dicsérő szavaidat sem hallanám. – motyogta hátra hajtott fejjel és csukott szemekkel Liam.

Harry-n láttam, hogy közel áll ahhoz, hogy eltörje Liam nagylábujját, így jobbnak láttam felhagyni a cikizésével. Ekkor tévedt a pillantásom az ablakban térdelő Louis-ra. Úgy nézett ki mint valami kutya, aki a gazdiját várja haza. Egészen biztos, hogy bele fog halni ebbe az egy hétbe. Állapítottam meg fejcsóválva majd tovább álltam a konyhába, hogy keressek valami ihatót. A konyhában azonban sajnálatos módon belebotlottam Niall-be. Szó szerint. Amikor megláttam a fagyos pillantását egyszerűen sokkot kaptam a félelemtől. Ki fog nyírni. Itt és most. Azonban nem mondott semmit és legnagyobb döbbenetemre meg sem próbált puszta kézzel megfojtani vagy ilyesmi, csak egy Niall-től távol álló rideg pillantással méltatott majd ment tovább. Én ezt nem bírom!! Hiányzik az életvidám, aranyos, ölelgetnivaló Niall! Éreztem, ahogy remegni kezd a kezem a stressztől. Próbáltam figyelmen kívül hagyni, de amikor akaratlanul összenyomtam a Sprite-os kis üdítős dobozt és a fele a felsőmön landolt, elszakadt a cérna. Kész! Feladom! Ezzel az elhatározással szegődtem Niall nyomába. Beléptem abba a szobába, amit a legutóbbi itt tartózkodásunkkor is birtokolt. Pont ahogy vártam az ágy szélén ülve pengette a húrokat. Amikor azonban észrevett leengedte a kezét, majd felemelte a fejét és ugyan olyan üveges tekintettel meredt rám, mint lent a konyhában. Biztos szörnyű lehet neki ebben a házban lenni.

-          Beszélnünk kell! – jelentettem ki.

Láttam a szemeit felcsillanni, de megpróbált keménynek látszani, így az arckifejezése mit sem változott. Mikor láttam, hogy nem kíván semmit sem mondani, folytattam.

-          Sajnálom, hogy titkolózom előtted, de Maya-t akartam védeni. – kezdtem bele, mire végre letette a gitárját maga mellé. – Azonban tudom, hogy azzal teszem a legnagyobb szívességet neki, ha neked elmondok mindent amit tudok és amit gondolok róla... és rólad. – szinte minden pillanatban láttam, ahogy repedezik a magára öltött rideg páncélja. – Először is. Az első csók az csak véletlen volt és hidd el, hogy egyikünknek sem jelentett semmit. Másodszor pedig azért jöttem össze vele, mert ő kért meg rá. – azt hittem itt közbe szól, de ehelyett csak ült és itta a szavaimat. – Elmentem vele bulizni és mondta, hogy Leo kidobta. Aztán szóba kerültél te is. Azt mondta, hogy így, hogy nincs Leo így nincs semmije ellened. – itt már teljesen lehullott a páncél. Még egy halvány mosolyt is láttam a szája sarkában megbújni. – Ezek után könyörgött, hogy jöjjek vele össze, mert hogy nem akar téged azzal megbántani, hogy elutasít. – itt eltűnt a mosolya, így még gyorsabban folytattam. – Akkor még el is hittem neki, de gyanúsan viselkedett és bűzlött az egész, így aztán amikor... öhm... ránk nyitottál éppen teszteltem. – itt olyan harag suhant át az arcán, hogy azt hittem mentem nekem vágja az ágyat. – De elbukott a teszten. Éppen ezért szakítottam vele. Ha egyáltalán lehet annak nevezni, mivel ha úgy vesszük nem is lehet járásnak nevezni. Na mindegy. A lényeg, hogy azért szakítottam vele, mert akkor igazolódott be az a gyanúm, hogy te vagy az, akihez a szíve húzza. – pont mikor befejeztem felpattant és egy széles vigyorral az arcán borult a nyakamba. – Ezek szerint megbocsájtasz? – öleltem vissza én is.

Csak akkor válaszolt amikor pár másodperc után elengedett.

-          A testvérem vagy Zayn. Ha akarnám se utálhatnálak huzamosabb ideig. – a jól ismert mosolya virított az arcán, így tudtam, hogy végre visszakaptam a régi Niall-t.

-          Na és most mit csinálsz, most hogy tudod az igazat?  - ez a kérdésem egy elszánt mosolyt festett az arcára.

-          Nem hagyom soha többé hogy ellökjön magától. Vigyázz Maya! A páncélod hamarosan a porba hull majd! – egy gonosz kacajt hallatott, amit én összevont szemöldökkel fogadtam. – Nem akarunk grillezni egyet? – vigyorgott rám, majd meg sem várva válaszomat boldogan dúdolva hagyta ott a szobát.

Ez érdekesnek ígérkezik. Elmosolyodtam, majd zsebre vágott kezekkel indultam el a jókedvű ír barátom után, mint aki jól végezte dolgát.

Louis szemszöge:

A plafont bámultam. Itt vagyok a srácokkal egy ultra pöpec házban, ami most csak a miénk, de én csak a teljesen üres, krémszínű mennyezetet bírtam szuggerálni.

Mennyivel jobb lenne, ha most Rachel is itt lehetne velem. De magára vessen így egyedül túrom fel az ágyneműjét! Kényelmesen befészkeltem magamat a puha ágyba és úgy bambultam magam elé. A párnájának még érezni lehetett a Playboy: Play it sexy illatát. Rachel parfümjének édes illata árasztotta el az egész szobát, ezt kihasználva mélyet szippantottam a levegőbe, belélegeztem és mélyen magamba zártam.

Hogy honnan tudom, milyet használ? Egyszerű. Amikor megöleltem vagy akárcsak a hatókörébe kerültem, azonnal megcsapott az illat és ultra érzékeny érzékszerveim működésbe lépve felismerték. A másik dolog, hogy amikor lánynak öltöztem befújtam magam vele.

Azonban ha már most ilyen vagyok, akkor mi lesz velem az elkövetkezendő egy hétben? Esetleg teljesen begolyózok, és végén a gyermekkori fényképeivel telerakom a szobát, nyomtatok a képeiből posztereket is. Igen. Aztán jön a Rachel szentély. Egy-két kép és azokat körbe rakom gyertyákkal. Esetleg elmegyek egy kibeszélőshow-ba, ahol kiadom magamból a problémáimat, akkor azonban felhúzzák a falat, és jön Rachel, akit miattam rendeltek oda. Ő nem tudja, hogy én vagyok a fal túloldalán, ezért összehord rólam mindent. Erre én megsértődök, összeveszünk, és soha többet nem látjuk egymást…

Te jó ég! Hogy kerülnek a fejembe ilyen gondolatok? Ezek meghaladják a józanész határát is! Akkor én nem vagyok józan! Biztos a srácok tettek valamit a narancslémbe! Vagy… csak szimplán nagyon hiányzik Ő…

Valamit tennem kell, hogy enyhítsem barátnőm hiányát… Meg is van! Elkészítem élethű mását!

Felpattantam a kényelmes pózból, odasiettem a szekrényhez és kitártam az ajtaját. Először is találtam egy csomó pólót bandákkal rajta és szomorúan vettem észre, hogy egyiken sem mi voltunk.

-          Nirvana, AC/DC, Ramones, még egy AC/DC… - dobáltam őket a hátam mögé.

 

Oké, én is imádom a rockot, sőt! De, hogy ennyire? Azért egy One Direction póló még elfért volna mellettük. Mi is elég… hát… rockosak vagyunk, na…

Próbáltam keresni valami tipikus Rachel-ös rucit, így egyik ruhát dobáltam a másik után, míg nem megtaláltam a tökéletes összeállítást. Egy farmer rövidnadrág, fehér toppal és egy szegecses - ugyancsak - farmerdzsekivel. Igen ez tökéletes. Tehát a ruhák már megvannak, már csak ki kéne tömni valamivel, hogy alakot öltsön a mesterművem… de mivel lehetne…

Körbenéztem a szobában valami használhatót keresve, de még csak egy rohadt plüss sem volt, ami a jó cél érdekét szolgálhatta volna. Jobban belegondolva így a „Azért mentem át Rachel-höz az éjjel, mert kérni akartam tőle egy plüssöt.” Sztori is eléggé sántíthatott még anno. Én hülye! Hát persze, Rachel ki nem állhatja a plüssöket! Az ő szavaival élve „Na, még csak az kéne, hogy azok a kis nyamvadt puha cuccok foglalják a helyet az ágyamban, mikor így is alig férek el! Még mit nem!”. Hozzá tenném csak úgy zárójelesen, hogy francia ágya van… de ha neki kell a hely… hmm. Kíváncsi vagyok, hogy ezt az ultra cuki, helyes, kedves, jó fej srácot képes lesz-e kirugdosni maga mellől az ágyból… - mutogattam magamra gondolatban – természetesen senki nem tudna ellen állni ennek a mennyei mosolynak, ha ránéznék.

Na de ennyit rólam és a bájaimról, most a tömő hadművelet következik. Zoknik, harisnyák és egyéb kisebb puha dolgokból elkészült a várva várt test. A Rachel 2.0-nak most már voltak végtagjai, némelyik hosszabb, avagy rövidebb lett ugyan, de most nem kellett adni annyira a formaságokra. Tehát következzék a terv következő fázisa. A fej és annak részei. Hmm-hmm… fiókok…

Ha eddig ez a szoba rumlis volt, akkor most egy nehéztüzérség támadásának alávetett terület lenne a legmegfelelőbb jelző erre a helyre. Fejvesztve próbáltam megtalálni ugyebár a fejet. Ebből adódott, hogy a legtöbb fiókot kirámoltam… a földre, az ágyra, az asztalra és egyéb helyekre. De! Találtam egy lufit, amit erős tüdőmozdulatok segítségével felfújtam pont jó méretre. A következő, amit keresnem kellett, az egy filc volt. Ezért kiborítottam az összes toll és ceruzatartót, és lám a hatodik földre szórt tolltartóban volt egy alkoholos filc. Így készen is lett az arc és annak vonásai.

Már csak egy dolog volt hátra… a haj! Rachel az Rachel. Elég retardált ahhoz, hogy vegyen magának egy parókát, nem igaz? Biztos van itt egy valahol…

Újabb tornádóféle rombolás, egy paróka érdekében. Megmásztam itt szekrényt, asztalt. Bújtam doboz legmélyébe, hátha, de semmi. Végül felcsillant bennem a remény utolsó szikrája és a barátnőmből kiindulva már tudtam is, hogy hol lehet, ha van. Nagy nehezen sikerült eltolnom az egyik akasztós szekrényt és tádá! A paróka ott volt mögötte, ahogyan sejtettem. A paróka, ami… rózsaszínű volt… Sebaj! Nem a szín a lényeg! Felhelyeztem a lufi fejre és már készen is állt. Vagyis terült. Mindjárt elérzékenyülök, milyen szépet alkottam… Ó! Lefényképezem és el is küldöm Rachel-nek. De hova rakhattam a mobilomat? Végigkutattam a nadrágom minden egyes zsebét, de nem találtam. Áhá! A konyhában hagytam. Ott vártam utoljára Rachel sms-ét, hogy épségben leszálltak-e. Hónom alá kaptam Rachel babát és indultam is lefelé az imént említett helységbe. Amikor a lépcsőn tartottam lefelé, mondanom sem kell, hogy elég furcsa tekintetekkel találtam szembe magamat, amikor megláttak a művemmel.

-          Semmi baj Rachel, ők ezt nem érthetik. – suttogtam a lufim fülébe.

A konyhába érve éppen Harry-vel találtam szembe magam… vagyis csak a hátával, mert úgy állt nekem, éppen dúdolászott valamit, és közben rántottát csinált. Amikor léptem egyet felé már meghallott és hátrafordult. Hiba volt. Amint meglátta Rachel kettőt felsikoltott, lenyomva ezzel minden eddigi ovis kislányt és csak meredt rám kerek szemekkel.

-          Ez meg mi a jó élet, Louis??? – szegezte nekem a kérdést. Lehet, hogy nem kellett volna lehoznom magammal?

-          Nem ez, hanem ő! – javítottam ki. – Ő itt Rachel hasonmása. Csak egyedül éreztem magam. És még mielőtt beindulnának a perverz hajlamaid, nem, ez nem egy guminő, csak a feje van lufiból. – közöltem vele diadalittas fejjel.

-          Aha… ahogy gondolod. – ezzel lezárta a beszélgetést is és visszafordult a tojásához. – Hát ez nem normális… - morogta a fordulat közben összezárt ajkakkal.

-          Hallottam ám Styles! De ha most megbocsátasz szükségem van a telefonomra. – mintha valami életbevágó dolgot mondtam volna úgy kapott a mobilomért, és dobta bele a rántottájába.

Köpni, nyelni nem tudtam.

-          Harry! Te most komolyan belevágtad az Iphone-omat a szottyos csirkeivadékodba? Mi a szar van veled? – förmedtem rá. Hát ezt nem hiszem el! Ő azonban teljesen faarccal kezdte el a mondandóját.

-          A te érdekedben Lou. – na ez már itt sandított. – Láttam, mit csináltál egész nap, mióta elmentek, ó igen! Itt kuporogtál a telefonod felett, és a képeit töltögetted le twitterről. Az összeset végignézted legalább hétszer, ami már alapjába véve beteges, de ezek után még összevágtál belőlük egy videót is és a „love me, love me, say that you love me”-t énekelted közben, míg azt a röpke tíz perces tákolmányt nézted – oké, lehet, hogy egy kicsit nagyon elkapott a hév, de… -  és akkor a lufi csajodról már ne is beszéljünk! Ezt nem engedhetem! A telefonodat már megsemmisítettem, most a firkaszörny következik! – azzal fogta magát és egy villával a kezében, gyilkos arckifejezéssel felém közeledett és egy laza mozdulattal kilyukasztotta a teremtményemet.

-          Ne Rachel! Ne! Ne hagyj itt! Lélegezz! Lélegezz! – üvöltöttem a szétpukkadt maradványnak a karomban, de már késő volt. – Te!! Megölted őt! Te lelketlen szörny! Jégből van a szíved, nem vitás! – először a telefonom most meg ez… - Én csak el akartam küldeni egy fényképet neki, erről a már NEM LÉTEZŐ babáról. – hangsúlyoztam ki tettének mélységét. – Na jó… nyugalom… csak nyugalom. Mély levegő. – követtem az utasításaimat, és most hogy minden kapcsolatot elveszítettem vele, már csak egy választás maradt, az utolsó kiút. Már látom a fényt az alagút végén, ez lesz a kijárat a labirintusból. – Akkor utána megyek.

-          Mi van? Louis, ezt te sem gondolhatod komolyan! Kiherél, ha meglát Ausztráliában! Tudod, ha egyszer beindul a szadamazó Rachel, akkor onnan már nincs kiút. Nekem is hiányzik, de szeretnék még gyerekeket. – azonban Harry győzködése nem hatott rám. Elhatároztam magam, és ha én egyszer a fejembe veszek valamit, az úgy is lesz!

-          Értékelem, hogy így aggódsz értem, de ha megbocsátasz most szükségem lesz egy használható telefonra a régi helyett. – azzal kimasíroztam a konyhából, de a küszöbön még visszafordultam egy pillanatra. – ja és vedd ki a mobilomat a kajádból, ha nem szeretnéd felrobbantani a konyhát. Jó étvágyat a vacsidhoz. – kacsintottam rá és elmentem a vendégszobába, ahol a csomagomat tároltam eredetileg.

Még szerencse, hogy nem csak egy mobilt tartok magamnál. Igaz, hogy mindenki azt a számomat tudta, de mivel, hogy az most már megsemmisült, így kénytelen leszek bevetni a póttelefont. Azonnal pötyögni kezdtem rajta az sms-t barátnőmnek, hogy mégse érje meglepetésként az utazásom.

Én ezt nem bírom tovább, megmondtam, hogy nem fog menni.

A helyzetjelentés megvolt. Most már csak várnom kell, míg válaszol.

De nem válaszolt.

Rendben, akkor írok egy másikat.

Miért nem válaszolsz? Tudom, hogy már leszállt a gépetek.

Lehet, hogy csak nem akar sokat költeni a telefonszámlára és ezért? Áh, biztosan nem, hiszen könyörgöm, Rachel-ről beszélünk vagy mifene! na jó, de most komolyan. Tíz perce küldtem az előző sms-t és még mindig nem érkezett válasz.

Ha nem adsz más választást, akkor kénytelen leszek megkeresni téged.

Helyzetjelentés kettő. Eltelt újabb öt perc és végre valahára megcsörrent a mobilom, jelezve, hogy a várva-várt üzenetem megérkezett.

Téves szám, te paraszt, szállj le rólam!

Bevallom, nem erre a válaszra számítottam. Mit tettem, hogy ezt érdemlem?! Paraszt? Én? kicsit kedvesebb válaszra vártam, végül is rólam van szó, nem holmi Pince Lakó Pintér Béláról a Denevér utcából! Mi baja lehet? Lehet, hogy már talált is egy sokkal helyesebb ausztráliai pasit, aki jobb, mint én és már le is lettem cserélve? Nem, az nem lehet. Inkább visszaírok neki, mielőtt még hasonló érdekes gondolataim támadnának. Pff… ugyan már, engem lecserléni… kérlek. Na de elég az önfényezésből így mára.

Erre a beszélgetésre később kerítünk sort. Később írok, hogy hol és mikor.

Nem meglepő, hogy válasz megint csak nem érkezett, de már meg sem lepődtem. Az ígéretemhez híven előkaptam a laptopomat és megnéztem melyik hotelben szálltak meg. Google térkép és már be is írtam a közösségi helyeket a keresőbe. A legközelebbi, egy kis kávézó volt nem messze a szállásuktól. Ez tökéletes hely lesz. Maya-hoz is lesz azonban egy-két szavam, erről a levegőben lappangó Zayn-es sztoriról. Louis a Faggató gép Tomlinson akcióba lép, bizony ám! Így hát újabb üzenettel bombáztam meg a barátnőmet immáron az ötödikkel.

Gyere a hoteletektől nem messze lévő kis kávézóba! Hozd Maya-t is magaddal!

Akkor ezzel meg is volnánk. Már csak be kell pakolnom. Miket gondolok? Dehogy kell, hiszen még kis sem pakoltam.  Na, akkor eggyel előrébb vagyok. Repülőjegy! – ráklikkeltem a Ryanair honlapjára és már meg is vettem egy személyre a jegyet a holnap reggeli járatra. Ekkor azonban valami zaj csapta meg a fülemet és az ajtó már ki is vágódott. Niall rontott be rajta és a csomagját határozottan, mindenre elszánt arckifejezéssel maga elé dobta.

- Vegyél csak nyugodtan kettőt! Én is megyek!