27. Fejezet

Aloha, drága olvasók! ^^

Alexis: Először is szeretnék bocsánatot kérni a késésért : / az előző hétre lett ígérve a rész, viszont az első felét én írom, ergo amíg én nem végeztem az első felével, addig Emma sem tudja elkezdeni a másikat. Szóval ne rá haragudjatok, hanem rám, de hosszú hetem volt és csak tegnap tudtam nekiállni : /// :S Deeeeee, ma meghoztuk és a garantált hosszúság sem maradt el ; )) ^^
Jó olvasást:! : )) ♥

Rachel szemszöge:

A mai nap ugyancsak másodjára merül fel bennem a kérdés: Hogy nem vettem észre?! Egyszerűen csak próbáltam minden egyes részletét szépen, lassan feldolgozni az imént hallottaknak, a szavakat, melyek alig egy perce hagyták el Louis ajkait. Maya és Zayn… együtt. Zayn meg Maya. Maya plusz Zayn egyenlő love zárójel Rachel az egyetlen, akinek nem lett semmi elmondva, perjel már megint perjel zárójel bezárva. És végül, de nem utolsó sorban a végeredményhez hozzá kell még adni a „(Zayn + Maya) – (fejek + végtagok)” egyenletet és már kész is a feladat.

Ahogy ezek a gondolatok végigfutottak az agyamon teljesen elszörnyedtem a dolgon. Nem azon, hogy ezt tették, az kevésbé borzasztó, de hogy egy MATEK egyenlethez hasonlítottam ezt az egyébként is abszurdnak tűnő dolgot, na az már beteges, én mondom! MATEK? Könyörgöm, mi van ma velem? Mi van ma mindenkivel?

Annyira belemerültem a dolgok elemzésébe, hogy észre sem vettem mi folyik a külvilágban körülöttem. Vigyori elképedt arcát és egyben furcsálló tekintetét nem tudtam figyelmen kívül hagyni, mert valószínűleg nekem szólt. Kidülledő, kikerekedett szemeivel engem pásztázott ijedten.

-          Rachel… tudtad, hogy ha erősen elkalandozol, akkor mandulányi nagyságúra húzod a szemeidet, és értelmetlen szavakat motyogsz nagyon halkan? – tette fel nekem az egyértelműen költőinek szánt kérdést. A helyzet, hogy már egy levéltetű kakinyi okom sincs meglepődni azon, amit mondott, jobban szólva a dolgokon, amiket én teszek, vagy mondok. Kezdem megszokni, hogy ilyen hülye és degenerált dolgaim vannak, amit mások elég furcsának találhatnak. – Szóval, mint valami rossz mongol mágus. – Mondom, kezdem megszokni! Ez most tényleg fájt! A jelek szerint az érzelmeimet is kimutatom anélkül, hogy egy kicsit is akarnám, legalábbis Louis azonnali és látványos változását még én is észrevettem, ami némi dadogással járt. – M-mármint én nem, szóval é-én nem… nem úgy értettem, én cs-csak… - felcsillant a szemem, hogy milyen édes, hogy jelentenek neki annyit az érzelmeim, és ki javítja saját magát. – azt akartam mondani, hogy egy nagyon is sexi mongol mágus! – Asszem megyek, és főbe lövöm magam… vagy inkább őt. Igen, ezt fogom tenni… fejben. A valóságban csak egy „Légy oly szíves semmisítsd meg magad, itt és most, köszi!” pillantást küldtem a barátom felé, aki ennek hatására inkább csöndben maradt. Bölcsen tette.

Eltekintve a formaságoktól, akármennyire is szerettem volna így maradni Louis-val, egymás karjaiban, de muszáj volt kibontakoznom meleg, védelmező öleléséből. Ajkait pedig még utoljára behintettem egy lágy csókkal.

-          Ha megbocsátasz, most megyek és megölök valakit. – azzal elindultam a ház felé, elhaladva a sövényes mellett.

Az egyik bokor megrezzent közvetlen mellettem mire az agyamban azonnal beindult a Rachel-féle riasztórendszer, ahol felvillant a „Valaki van ott a bokorban” vészjelző. Azonnal felvettem a védekező állapotot és vártam a támadómat. Az imént említett személy nem is várakozott sokáig. A rosszakaróm (és akitől egy pillanatra összefostam a lábujjaimat is) nem más volt, mint egy nagyon (vérengző és hatalmas metszőfogakkal bíró, véres és vörösen izzó szemét rám meresztő, fél méter hosszúságú karmokkal rendelkező) édes kis sündisznó volt. Mi? Képes voltam megijedni egy süntől? Ez most komoly? Milyen nap is van ma? Talán a „történjen mindennek az ellentéte” vagy a „röhej tárgya Rachel” nap? Nem tudtam eldönteni. Annyi biztos, hogy valami nagyon nem stimmel itt nekem. Maya nem arról híres, hogy egyszer csak lecseréli a sexpartnerét. Rendben, nézzük a tényeket. Zayn egy nagyon, de nagyon jó pasi, szívdöglesztően/hajmeresztően/lélegzetelállítóan/fullasztóan gyönyörű szép barna szemekkel de… Leo az mégis csak Leo… Eleve ha már Maya (képzeletben már nem létező) fejével kéne gondolkodnom, nem arra jutnék, hogy „Jaj, de jó! Mondjunk ellent az elveinknek, essünk szerelembe és a sexisten fél pasimat meg vegyük semmibe!”. Egyértelműen nem. De ahogy hallom mégiscsak ezt tette. Na de nemsokára kiderülnek itt a dolgok, azt garantálom!

A nemrégiben szerzett jókedvem a hallottak után igencsak a béka segge alá süllyedt, így idegesen feltrappolva a tornácon, dörömbölni kezdtem az ajtót. Kicsit emlékeztettem magamat egy jelenetre a Castle-ből, amikor Kate Backet követelte, hogy nyissák ki az ajtót, majd végül egy kecses mozdulattal berúgta azt és a kommandóval együtt bevonult. A különbség csak az volt, hogy nekem se kecses rúgásom, se kommandóm, ergo a „tökéletes” belépőm nem jöhetett létre teljesen. De sebaj, most megelégszem ezzel is. Louis ebben pillanatban ért mögém és szegezte nekem a kérdést:

-          Miről beszélsz? M-mit akarsz csinálni? – a hangja elcsuklott egy kicsit. Annyira imádom, amikor megijed attól, hogy mire vagyok képes.

-          Ne aggódj, úgyis meglátod. – nem mintha ezzel megnyugtattam volna, de értette a célzást, hogy itt már nincs helye a magyarázkodásnak és gondolom beletörődött a „Lesz ami lesz” verzióba.

Miután fél percen keresztül püföltem a faajtót, a bejárat végre kinyílt és Liam derűs arcával találtam szembe magam.

-          Rachel! De örülök, hogy látl…

-          Hol van az az utolsó titkolózós disznó? – szakítottam félbe a még ölelésre is karját nyújtó Liam-et, aki mondanom sem kell, hogy a hallottakra azonnal leeresztette a végtagjait és a tekintete átment kétségbeesettbe. – Zayn Jawadd Malik, toldd ide a segged, mert ha nem, én megyek érted!

Zayn szemszöge:

-          Zayn Jawadd Malik, toldd ide a segged, mert ha nem, én megyek érted! – ezt az agresszív kiáltást ezer közül is felismerném… Rambo Rachel itt van…

A gondolatmenetem a következő volt:

1. Fuss Zayn! Fuss, amíg még nem késő! Csak fogd a tárcád és rohanj!

2. javítás: Csak fogd a tárcád, a mobilod, a fésűd, a zseléd, a hajlakkod, a menő ruháidat és rohanj!

3. javítás 2: vegyél hozzájuk egy bőröndöt is, mert különben kiesnének a kezedből, és mindenek felett ROHANJ, míg bírod szusszal!

4. Nincsen hátsó ajtó, tehát, ha elfutok, egyenest a halába menekülök.

5. Egy tízes skálán mennyire lehet ideges?

6. A válasz: nagyon, mert a második nevemet is használta.

7. A málnás Chuppa Chups-ommal vagy a kólással engeszteljem ki?

8. És ha már itt tartunk akkor…

A nyolcadik pontomat már nem engedték, hogy végiggondoljam. Niall a „morcos” vágta ki az ajtót, de nem lépett be, megállt a küszöb előtt.

-          Zayn, téged keresnek! – azzal fogta magát és becsapta az ajtót, ezzel jelezve, hogy nem kívánja megvárni a válaszomat.

Na szép. Tegnap óta ez megy. Ez a „tettessük, hogy járunk” akció nem volt túl jó ötlet. Amikor „szakítottam” Maya-val és ő elment, Niall azonnal faggatni kezdett, hogy mi volt ez az egész. Természetesen nem mondtam el neki, mert habár a „játékban” cserbenhagytam Maya-t, még egyszer már nem akartam, így hát inkább befogtam a számat és hallgattam. Ebből viszont az következett, hogy Niall megharagudott rám, amit teljes mértékben megértek. LEKAPOM a csajt, akibe bele van zúgva, ÖSSZEJÖVÖK a csajjal, akibe bele van zúgva. Mindezek után SZAKÍTOK a csajjal, akibe bele van zúgva, és végül nem mondok el a miértekkel kapcsolatban. Igen, egy tirpák paraszt vagyok, ez a helyzet. De (!) egy nagyon helyes tirpák paraszt! Na de ennyit rólam, még mielőtt belemerülnék. A probléma a lent toporzékoló Rachel, aki ki tudja, miért akar már megint kicsinálni. Várjunk csak… nem is tudom, miért akar kinyírni, de már futnék előle? Nincs is oka rá! Maya tuti nem mondta el neki, hogy mit történt, abban biztos vagyok. Akkor viszont nincs miért aggódni! Mi lehetne akkora probléma?

Rachel szemszöge:

Liam volt olyan elnéző és nem rám csapta volna az ajtót, mint azt én tettem volna, hanem meglepetésemre beinvitált a házba és onnan is a nappaliba vezetett az utunk. Elsősorban próbáltam lenyugtatni magam, de csak arra a dologra tudtam koncentrálni, hogy Zayn KIDOBTA Maya-t, akik együtt voltak, amiről ÉN NEM is tudtam. És mivel a srácok házánál voltunk úgyis ezért először Zayn drága és csak aztán fogja Maya is megkapni a magáét. Az egyetlen megnyugtató dolog az egészben Vigyori érintése volt. A kezével vagy a hátamat cirógatta, vagy csak simán összefonta az ujjainkat és finoman megszorította a kézfejemet. Ezekért a cselekedetekért megjutalmaztam egy hálás pillantással, mert végül tényleg sikerült elérni a célját, így már képes voltam az emberi kommunikációra, elsősorban a normál beszédstílusra. Bele is kezdtem a kisebb monológomba, amit most csak a szobában lévő három srácnak mondtam, mert az illetékes még nem dugta elő az orrát, Harry pedig ki tudja hol van és mit csinál.

-          Srácok ti mind tudtátok, hogy Zayn és Maya együtt vannak csak én nem! Miért nem mondtátok el? – szegeztem nekik a kérdést a legkultúráltabb formában, amilyenben csak tudtam a mostani állapotomban.

-          Azt hittük, hogy már te is tudod, hiszen mégiscsak Maya a testvéred vagy mifene. De mi is csak tegnap tudtuk meg. – közölte Liam a védőbeszédet.

-          Igazatok van. Nem szeretnélek titeket hibáztatni ezért. Maya eddig mindent elmondott és mostanában egyre több mindent titkol előlem, és harapófogóval kell kihúzni belőle dolgokat. Nem akarom ráerőltetni, hogy mindent mondjon el, de nem akarom elveszíteni sem emiatt. És ha ő nem mondja el, akkor majd Zayn fogja! – tényleg nagyon rosszul esett ez a testvéremtől, hogy egyre több dologból hagy ki, miközben én a legnagyobb titkaimat is elmondom neki. Azt is csodálom, hogy az Evan-öset kikotyogta végre. Mit titkolhat még?

Zayn szemszöge:

Magabiztosan kiléptem a szobámból és elindultam a lépcső felé és az első fokhoz érve már hallottam is a lent folytatott beszélgetést. Túlságosan is messze voltak tőlem ahhoz, hogy tisztán halljam a mondandójukat, így csak egy-két hangfoszlányt kaptam el, és ebből próbáltam összeállítani a csevegés témáját.

-          …ti mind…csak én nem. – ez biztosan a mi kis agresszív lánybarátunk. Az a baj, ha ennyire távol vannak, hogy a szavakat sem hallom tisztán.

-          Azt hittük, hogy már te is… – hmm… érdekes. Liam szavai kezdték felkelteni a figyelmemet. – …hiszen mégis csak… a testrészed vagy mifene.

-          Kanszagotok van… - Mi?? – …szeretkeznék…de nem akarom elveszíteni… – hohó! Értem már, hogy miről beszélnek! …csak tudnám, hogy mi közöm van Rachel szüzességéhez… Tudomásom szerint nem terveztem megerőszakolni vagy ilyesmi…

Gondoltam mindegy, ehhez nekem semmi közöm, ergo nem foghatja rám a dolgot, ezért csak vállat rántottam és elindultam a nappali felé, ahonnan a hangok jöttek. Leértem és abban a pillanatban, ahogy megláttam Rambo izzó tekintetét magamon, rájöttem, hogy az első tervnél kellett volna maradnom. Rohanni…

Rachel szemszöge:

-          Te… - amint megláttam az egyik főbűnöst, a nyugalom, a lelki béke és a sok jin jangos marhaság mind elillant belőlem és újra előtérbe kerültek a problémák, és az idegesség irányította most már a testem minden egyes porcikáját. Ezért is álltam fel azonnal a kanapéról mutatóujjamat a kétségbeesett Zayn-re szegezve.

-          Rachel értem én, hogy ideges vagy, de nekem ehhez semmi közöm! – tette maga elé védekezően a két kezét. Még hogy nincs hozzá semmi köze?? Ezt ő sem gondolta komolyan!

-          Ó igazán? Semmi? Gondolkozz egy picit! – utasítottam mire ő értetlenül összevonta a szemöldökét és úgy nézet vissza rám, mint egy szellemi fogyatékosra.

-          Öhm… semmi… - tetteti a hülyét… ma már ő a második! (időközben rájöttem, hogy ma szinte minden kétszer történik meg… ez egy mágikus nap, vagy egy másik univerzumban vagyunk, nem tudom, de a kettő közül valamelyik biztosan.) – hallottam fentről, hogy miről beszéltek és bizton állíthatom, hogy nem én vagyok ebben a témában az illetékes!

-          Akkor mivel magyarázod ezt? – mutattam mindkét kezemmel magamra, jelezve, hogy „igen én vagyok a testvér, aki mérgesen áll a nappalijuk közepén egy kis titkocska miatt”

-          Terhes vagy?? – szemei kikerekedtek, ahogyan az enyémek is. Lenéztem a kezeimre, amik pont a hasamra mutattak. Ó, Jézus ne már…

-          Mi van?! Te meg miről beszélsz?

-          Te miről beszélsz? Te mondtad még pár perce, hogy szeretkeznél, de nem akarod elveszíteni a szüzességedet, most meg itt mutogatsz a hasadra. Ha még szűz, vagy akkor hogy lehetsz terhes? És hogy jövök én a képbe? – na jó… ha eddig volt olyan szó, hogy döbbenet, most egészen más értelmet nyert. Akármennyire is haragudtam rá, nem bírtam tovább és a mondatai hallatára röhögésben törtem ki.

-          Maya! Azt mondtam, Maya-t nem akarom elveszíteni! És a szeretkezni helyett pedig a szeretnélek szót értetted félre isten barma! Lehetetlen vagy. – ebben a pillanatban a megvilágosodás villámként csapott belé és egy „Jaaaaaa, vagy úúgy” mondattal be is ismerte. – na de visszatérve. Így már rémlik, hogy miről beszélik? Van valami halvány fogalmad is róla, hogy miért vagyok most itt?

-          Óóó… hát. Abban sem én vagyok az illetékes. Zayn sajnos nem elérhető kérjük, a sípszó után hagyjon üzenetet. PÍ! – sarkon fordult és már osont is volna fel a lépcsőn.

-          Megáll! – megtorpant. – Visszafordul! – hátranézett a válla fölött és amint belenézett a (valószínűleg) örvénylő szemeimbe, ezt az utasítást is követte. – Idejön! – visszasétált és megállt előttem. – Magyarázkodik! – vett egy mély levegőt és már bele is kezdett.

-          Tudnod kell, hogy ez egy kivételes alkalom. A srácoknak nem mondtam el a valódi okot, semmit nem mondtam nekik, de ahogy látom most kénytelen leszek kifejteni a tényleges verziót. – Niall-re tévedt a tekintetem, akinek a mondat hallatára felcsillant a szeme, amik alatt karikákat véltem felfedezni. Ezek viszont arra engedett következtetni, hogy elég álmatlan éjszakája lehetett szegény szöszinek. Na de majd később ráérek sajnálni, most csak tudni akarom, hogy mi folyik itt.

Zayn szemszöge:

Na most légy okos Zayn! Ha már kitálalsz, akkor hihető hazugsággal tálalj ki. Pontosan tudtam, hogy Rachel-nek nem elég annyi, hogy „nem mondok semmit, ne faggass!”, mint a többieknél. De az igazat sem mondhattam el, így hát ki kellett valamit találnom, itt és most.

De mit?

Oké Zayn, semmi pánik, csak úgy ahogy szoktad. Mondjuk…mondjuk…

Körbe néztem a nappaliban egy ksi segítség reményében, hátha meglátok valamit, amitől jön majd az ihlet. Az első, amit megpillantottam egy repedés volt a falon, amiről eszembe jutott Larry, róla pedig a kukások…

-          Maya a minap felkeresett titokban. Mondta, hogy látta elmenni a szemétszállító autót az utcátokban és megpillantotta az egyik kukást. Elmondása szerint a kukások olvasztották meg mindig is a benne rejlő jéghegyet. De ugyanakkor pontosan tudta, hogy egy kukással nem köthet életre szóló szerelmet, ezért is fordult hozzám. Állítólag a kukás a kiköpött hasonmásom volt, ezért esett a választása rám. – szusszantam egy nagyot, ugyanis kezdtem kifogyni az ötletekből. Ekkor azonban megláttam a dohányzóasztalon heverő magazint, melyben a köröm és lábápolási tanácsok voltak leírva egy cikkben. – Maya könyörgött, szó szerint térdre rogyott előttem, és a lábfejemet kezdte el csókolgatni, csak hogy legyek a pasija. Én meg beleegyeztem. Azt mondtam, „Rendben… próbáljuk meg.” Viszont kezdtem rájönni, hogy a románcunk nem tökéletes és soha nem is lesz az, míg mást szeret és nem engem. Nem bírtam tovább és szakítottam vele. Ennyi. Ez volt az, amit hallani akartál. – na és akkor most lássuk a reakciót.

Körbenéztem a srácokon, azután Rachel-ön. A döbbenet kiült az arcukra. Nem értem miért!

-          Hogy állhat elő valaki ennyire retardáltul alaptalan és röhejes sztorival?! – Igazán nem ezt vártam egy ekkora alakítás után! Chh! Ezek semmit nem értékelnek… Mikor már szólásra nyithattam volna a számat Harry trappolt be egy kissé furcsa megjelenésben…

Rachel szemszöge:

Amikor megláttam Csupa föld Harry-t, elakadt a lélegzetem.

-          Áhá! Én megmondtam! Tudtam én, hogy készül itt valami! – mutatott az összekulcsolt ujjainkra. – Próbáltátok álcázni az érzelmeiteket, de engem nem vertetek át. Á-á, de nem ám! – az önelégült mosollyal rendelkező fiú azonnal felkeltette mondandójával a többiek figyelmét is.

-          Tudtam én, hogy valami furcsa itt, de eddig nem jöttem rá, hogy mi lehet az… – csodálkozott Liam és közben ő is álmélkodva figyelt minket. Könyörgöm, nem térhetnénk vissza az eredeti tárgyhoz? – Ti akkor most együtt vagytok? – Niall motyogott valami „Legalább nekik összejön”-féle mondatot, de nem voltam biztos benne, hogy jól értettem-e. amikor rápillantottam ő is elmosolyodott a többiekkel együtt, és habár tényleg úgy nézett, ki hogy örül nekünk, a szemében láttam megcsillanni a fájdalmat.

-          Nagyon úgy néz ki. – mosolygott Louis és szorított egyet a kezemen, amitől azonnal nekem is az arcomra kúszott a vigyor.

-          Harry… te leskelődtél? – tudtam én, hogy nem a süntől ijedtem meg! – Te voltál a bokorban! Azt a sunyi mindenedet!!! – förmedtem rá.

-          Dehogy… – kiköpött egy levelet – …is. – milyen szavahihető… muszáj volt egy „Ne nézz már ennyire hülyének” pillantást küldenem felé, amitől azonnal megeredt a nyelve. – Mindent láttam, bizony ám! Azon kívül a frászt hoztam rád, majdnem ott csináltad össze magad. – kuncogott. Odasétáltam hozzá és adtam neki egy tockost, amiért még fel is vágott a gyengeségemmel. – Hé!

Széttártam a karomat és rávetettem a legelbűvölőbb mosolyomat.

-          Gyere ide! Tudod, hogy imádlak! – természetesen az ölelésemet senki sem tudta visszautasítani, még ő sem. Karjaival körbeölelt és erősen tartott. Nekem is hiányzott már Harry ölelése. Ő mindig ott volt, ha valami nyűgöm vagy bajom volt. Azon kívül értékelem, hogy még nem mondott le a barátságomról, akárhányszor is förmedtem rá.

Amikor kibontakoztam az öleléséből visszamentem Louis-hoz és átkaroltam. Harry kommandós akcióján már meg sem lepődök, hiszen Zayn kukás sztorija mindent tarolt.

-          Hát srácok… én most hazamegyek. Zayn, – fordultam az illetékeshez – köszönöm a lehetőséget. Soha életemben nem hallottam még ilyen béna terelő szöveget. De egy tanács, ha hitelesebb akarsz lenni, akkor máskor ne az asztalon heverő magazinból lopj ötletet. – kacsintottam rá, ő pedig elvörösödve hajtotta le a fejét. A kis kreatívatlan… - Még találkozunk, fiúk! – mindenkit körbeöleltem, aztán Vigyorival kézen fogva kisétáltam a lakásból.

Az ajtón kiérve megálltam, hogy elköszönhessek a most már barátomnak(!) nevezhető Louis-tól. Szembefordultam vele, kezeimmel közre fogtam az arcát és gyengéden megcsókoltam, míg ő derekamnál fogva még jobban magához húzott. A pillanat felbecsülhetetlen volt… teljes öt másodpercig, amikor ugyanis…

-          Muszáj a nyitott ajtóban adni a műsort? Értem én, hogy nagyon szeretitek egymást, de mennyetek szobára… csak ne az emeletre, itt megannyi csodás és szép hote… - Perverz Harry ugyancsak nem mondhatta végig a képzelgéseit illetően mert Vigyori egy laza lábmozdulattal becsapta az ajtót.

Újra forró csókban forrtunk össze. Legszívesebben örökre így maradtam volna vele. Csak mi ketten, örökké. Senki más. De mint tudjuk ez nem ilyen egyszerű. Kénytelen voltam megszakítani az érzelmi kicsapongásunkat, amit Louis egy szomorú ajakbiggyesztéssel nyugtázott.

-          Nem akarom, hogy elmenj… hozzád láncolom magam és megyek veled! – és újfent előkerült a degenerált javaslatok ötletgyára.

-          Egy hét és újra láthatsz… ami a láncolást illeti, nagyon hízelgő, de nem bírnálak el a meccsen. – húztam el a számat. Egy „van benne valami” arckifejezéssel el is ismerte ezt a tényt.

-          Rendben… vigyázz magadra, és ha már ilyen messze és sok időre mentek, nyerjétek meg azt a kupát! – végigsimított az arcomon és halkan suttogott, úgy, hogy az ajkai súrolták az enyéimet. – Szeretlek… - és még utoljára gyengéden megcsókolt.

-          Én is szeretlek…

20 perc múlva…

Az ég már kezdett besötétedni mire hazaértem és hálát adtam az istennek, amiért erre a röpke kis időre nem esett az eső. Amikor betoppantam a lakásba Maya éppen a konyhában csörömpölt… vagy legalább is remélem, hogy Maya az és nem egy bárgyilkos éhezett meg miután nagy erőfeszítések közepette kinyírta az ikertestvéremet. Lassú, elővigyázatos léptekkel közeledtem a házrészbe. Halk dúdolás ütötte meg a fülemet, ahogy egyre közelebb értem.

-          nanananananaa… úúúúúúh, dihing dong!! The game is oveer. Try it again! – a szemöldököm az egekbe szaladt. Ez biztosan ő lesz.  Senki másnak nincs ilyen nyomorult játék a telefonján. Az az a Parachut Panic…

-          Szervusz Maya… - bukkantam fel alattomosan a háta mögött és szólítottam meg haláli hangomon, mire a telefonját két méterre hajítva magától megpördült a saját tengelye körül.

-          Mi a…??!! – förmedt rám. – Hol voltál, amikor az észt osztották ember? Tudod, hogy le is szúrhattalak volna a… hát… - nézett a mobilja után – nem a telefonommal, de ha kés van nálam, akkor azzal!

-          Ha kés lett volna nálad és egy gyilkos áll a közvetlen közeledben, akkor is maximum a falba vágod bele, mert a célzó képességed egyenlő a nullával, amikor vészhelyzet van. – és Bumm! A szócsatát ezennel Rachel Davies nyerte. A nyereségem azonban csak egy gyilkoló és megsemmisítő pillantás volt testvérem részéről. – Na, mit tevékenykedsz itt a konyhában? Éppen Titkolózzunk levest csinálsz? Az a kedvencem! – most jött az értetlen pillantás.

-          Nem… Éppen készültem berakni a sütőbe a mirelit pizzát. Ilyenkor már nem szállítanak házhoz, ami nagy kár, mert a kifutófiú nagyon…

-          Bizalmatlan? – a homlokán már az összes ránc kirajzolódott.

-          Te meg miről beszélsz? – vont kérdőre. Pont ő!! Itt neki csak válaszolni van joga… chh.. még hogy ő kérdezősködjön…

-          Tudod, én lennék a legboldogabb ember, ha én azt tudnám! – ha eddig értetlen fejet vágott, akkor mostanit már nem is tudom mihez hasonlítani.

-          Nem tudlak követni Rachel… Mire akarsz kilyukadni? – hogy egyem a májad… pontosan tudod, hogy mire te kis álnok! Arra, hogy bökd már ki végre!

-          Zayn szerinted is kedves? Szerintem nagyon. Azon kívül helyes és még tehetséges is. Kész főnyeremény! Nem gondolod? – a tekintetében nem véltem felfedezni egy kis felcsillanását sem az értelemnek… bár, ha jobban belegondolok, van itt valami. Az általában szürkéskék szemei most sötétbe burkolóztak, szinte teljesen feketévé lettek. Mintha egy akkora mértékű titkot vagy titkokat zárna magába, amik teljesen felemésztik.

-          Ohó mi jutott eszembe! – emelte magasba a mutatóujját. – ma hazafele vettem egy ultrakényeztető habfürdőt, és muszáj lesz kipróbálnom. Jó éjt Rachel, sokáig leszek bent, nyugodtan menj lefeküdni! Puszi a pofidra! – azzal kisétált a konyhából és a fürdő felé vette az irányt.

Hoppon maradtam. Nem tudtam meg semmit, egyikőjüktől sem. Még… Egy hét drága nővérkém, egy hétig csak te meg én! Nem marad itt semmi titok, míg én létezem, és képes vagyok bevetni a Rachel-féle faggató módszereket! Elérem, hogy kibökd… nem tudom még pontosan, hogy hogyan,, de kiderítem, miket titkolsz előlem… bármi áron…

Maya szemszöge:

Nem kell hülyének nézni! Bevallom, hogy amikor Rachel belekezdett a kis játszmájába először nem esett le, de végül nagyon is tisztában voltam vele, hogy mire próbál meg rávezetni. Azonban akármennyire is furdal a lelkiismeret és akármennyire is szeretem, ezt nem mondhatom el neki. Hazudni egy részt nem tudok neki, másrészt nem is akarok. Tehát jobb ha maradok a „Fogalmam sincs, hogy mire akarsz célozgatni” álcámnál. Így hát miután már kezdtek összecsapni a hullámok a fejem fölött a konyhában, gyorsan kitaláltam valami ürügyet, hogy eltűnhessek a közeléből. Azonban az hogy egyszer megúsztam nem jelenti azt, hogy mindig ilyen szerencsés leszek. Előre féltem attól, hogy milyen hosszú lesz az elkövetkező vele töltött egy hét...

Ez a félelmem pedig rekord gyorsasággal igazolódott be, amikor is másnap reggel az én drága testvérkém suttogására ébredtem.

-          Maya... Maya... Csillagvirágom... Kelj fel napsugár! – sutyorogta.

Mivel azonban korán volt még és figyelembe véve, hogy újonnan jött rossz szokásomnak köszönhetően Niall-el álmodtam, így nem meglepő a következő mondat, ami kicsúszott a számon egy lusta mosoly társaságában.

-          Neked is jó reggelt Cukipofi! – csukott szemekkel tapogatóztam a mellém képzelt Niall felé.

-          Mi?! – Rachel értetlen fenn hangja azonban rögtön visszarántott a kegyetlen valóságba. Amikor megláttam felvont szemöldökét egyből tudtam, hogy mi következik. Kamuzásra fel! Komolyan mondom kegyetlenség, hogy ilyen korán próbára tesz... Úgy látszik most tényleg elszánt, de van egy kis bökkenő drága testvérem! Nem csak te keltél ma reggel „Kösd fel a gatyád!” lábbal. Na igen... ennek most semmi értelme nem volt. Mégis hol lenne az a harmadik „Kösd fel a gatyád!” láb Maya? A fenébe a reggelekkel. Mindig gyorsan elkalandozok...

-          Cukipofi. Cukipofit mondtam. – szólaltam meg végre, mikor vissza tudtam terelni a gondolataimat a megfelelő kerékvágásba.

-          Nem Niall-t nevezed így? – a szemöldöke meghazudtolva a fizika törvényeit még feljebb szaladt.

-          Őt is. Most tetszik ez a becenév. Mindenkinek és mindennek ezt adom. A páfrányomat is Cukipofinak neveztem el tegnap. – mutattam a szobám sarkában kirohadás félben tengődő valaha zöld növényre. Rachel követte a mutatóujjammal jelzett irányt, majd végül még értetlenebbül fordult vissza. A fenébe! Nincsenek rám jó hatással a reggelek... – Amúgy hogy hogy te keltesz ma? – tereltem gyorsan a témát.

Nem tudom, hogy bevette-e a szánalmas magyarázatomat vagy csak nem akarta kimutatni, hogy egy fikarcnyit sem hisz nekem, de végül is rántott egyet a vállán és ismét mosoly terült szét az arcán.

-          Ma megyünk Ausztráliába elfelejtetted? – Dehogy felejtettem. Ez tart életben! Meg sem várta, hogy válaszoljak, rögtön folytatta. - Én olyan izgatott vagyok. Elrepülünk. Ketten. Kettesben. Együtt. Te meg én. A két Davies. A verhetetlen, mindig ŐSZINTE ikertesók, akik mindent megosztanak egymással. – Komolyan?! Még jobban szét akarod marcangolni a lelkiismeretemet? Láttam, hogy az arca átcsapott „Na? Na? Kiböki végre?” ábrázatra, de sajnos kénytelen voltam lelombozni.

-          Dehogy felejtettem el. Én is izgulok ne aggódj! – nyomtam egy puszit az arcára, majd ismét bevetettem egy „Lépjünk le amilyen gyorsan csak lehet” húzást és mint akit a kenyérpirítóból pattintottak ki, kiugrottam az ágyból. – Gyorsan felöltözök és bepakolom a bőröndömet. Háromkor indul a gépünk igaz? – kiáltottam ki neki immár a fürdőszobámból.

-          Igen. Lent várlak addig csinálok Zayndvicseket.

Remek. Most lépett a érvénybe a harmadik fázisa a Rachel-féle „Úgy is kiszedem belőled” taktikának. Ez azt jelenti, hogy ilyenkor rávezető kis szavacskákat épít bele a mondataiba, hogy ezzel kergesse az őrületbe az adott alanyt, vagyis jelen esetben... engem. De mivel ismerem ezeket a kis lépéseit, mint a tenyeremet, ezért csak kikiáltottam neki egy „okés”-t.  Magam sem tudom hogy hogyan, de sikerült elnyújtanom a húgommal való találkozást egészen délig. Eddig tartott ugyan is, amíg bepakoltam a bőröndmet és magamra kaptam az utazó ruhámat.

-          Kész vagy? – tettem fel a költői kérdést az ajtóban már csak rám váró Rachel-nek.

-          Az IGAZSÁG az, hogy menetre készen drága, édes, egyetlen, szeretett testvérkém.

Hmm tehát már vegyíti a második (keltsünk lelkiismeret furdalást!) és a harmadik fázist... Alig várom a többit. Morogtam magamban, miközben arcomon egy kedves mosollyal léptem az ajtóhoz és nyitottam ki. Azonban legszívesebben ugyan olyan lendülettel is csaptam volna be, mivel mikor kinyitottam megláttam az öt jómadarat az ajtóban. Mindegyiküknél egy-egy BŐRÖND!!! Neeee! Nem jöhetnek velünk! NE!! Miért én, Istenem?! Miért büntetsz?! Ez már azért túl megy minden határon!! Egy hetet akartam! Egyetlen egy nyamvadt hetet távol a bajoktól... csak ennyit akartam. De neeeeeeem! Már miért is kapnám meg?!! Nem engedtem, hogy ennek a pillanatnyi kis agyiapokalipszisnek akárcsak a töredéke is meglátszódjon az arcomon, ezért egy derűs igencsakhihetőnekmondható műmosollyal köszöntöttem a szinte képemben álló Liam-et.

-          Hát ti? – éreztem, hogy megremeg a szám sarka az előre elképzelt választól rettegve, de végül alaptalannak bizonyultak a félelmeim.

-          Mi vagyunk Joy bébiszitterei a távollétetek alatti időben. – jelent meg Harry is egy széles vigyorral Liam mellett.

Szegény Harold azonban pár másodperc múlva beljebb lett tessékelve, ugyanis Louis megtolva az említettet hátulról került be a házba és esett a húgom ajkainak. Tehát végre együtt vannak. Ideje volt. Olyan könnyfakasztóan aranyosan néznek ki, hogy... MI?! Milyennek?! Nyálasnak! Nyálasnak Maya! Nehogy itt ellágyulj nekem! Éppen ezért, miután átváltottam a „Jaaaaaaj de édik” arcomról a „Brrr és a nyálat ki szedi fel a kőről?” arcomra, ridegen szólaltam meg.

-          Persze Tomlinson. Tessékeld csak be magadat és edd meg a húgom arcát!

Miután végre sikerült elszakítania magát Rachel ajkaitól elmotyogott egy szerényke kis „Sajnálom’-ot lesütött szemekkel, majd ismét Rachel-nek szentelte minden figyelmét. Össze ne törd a szívét mert elevenen megnyúzlak! Ajánlom, hogy vigyázz rá! Fenyegettem meg magamban, majd ismét a többiekhez fordultam. Akarom mondani Liam-hez és Harry-hez, akikkel még szóba álltam.

-          Hát akkor ti is gyertek beljebb. Helyezzétek magatokat kényelembe, érezzétek magatokat otthon... – már megindultak, de mikor megszólaltam ismét megtorpantak. – DE előtte magyarázzátok el nekem, hogy melyik Nobel díjas zseninek pattant ki a fejéből, hogy egyedül hagyunk titeket a házunkban?!

-          Hát Michael-nek. Nem szólt? – nézett rám döbbenten Liam.

Nagyot sóhajtottam, majd megadóan arrébb álltam az útjukból. Ha ezt tudom, akkor még gyorsan körbe fényképeztem volna a házat, mivel az biztos, hogy mire visszajövünk, örülök ha a kéményünk a helyén lesz. Ég veled drága szobám! Ég veled mindig feltöltött, kifosztásra váró konyha! Az a tény legalább nyugtatott, hogy a láthatáron lévő pusztításért legalább apu nem szidhat le minket. Számolj a döntésed következményeivel apu! Élj a tudattal, hogy a pokol szolgáinak kezére adtad a házunkat! Újabb, megmagyarázhatatlan okból kifolyóan hosszúra sikeredett monoton gondolatmenetemből Zayn hangja rántott vissza.

-          Beszélhetnénk? – lépett oda hozzám bűnbánó arccal.

-          Tudod mit? Írj levelet! Rakd be egy borítékba! Utána pedig add fel postára annak, akit érdekel a mondani valód. – morogtam, majd fordultam, hogy faképnél hagyjam, de megragadta kezemet és kihúzott a házból.

-          Miattad tettem. – jelentette ki, mintha ettől meg kellett volna hatódnom.

-          Hát legközelebb talán kérdezz meg mielőtt arról döntenél, hogy mi a jó nekem. Esetleg tudok pár tanácsot adni, mert a legutóbbi alkalommal nagyon benézted! - szinte éreztem, hogy minden egyes szónál egyre idegesebb leszek. Mindent éreztem. A csalódottságot, a fájdalmat, a vágyat, a cserbenhagyást és még azt is, hogy mennyire félek attól, hogy Niall itt van alig pár méterre tőlem. Csak akkor esett le, hogy rá sem néztem, amikor megjöttek. Azonban nem akartam minden mostani érzésemet Zayn-en kitölteni mert tudtam, hogy nem hibáztathatom. Nem érdemelte meg, hogy kiabáljak vele, ezért vettem egy mély levegőt, hogy lehiggadjak.

-          Csak azért látod így mert még magadnak sem ismered be hogy mi a jó neked. – meglepően bölcs szemei megértően fürkészték az arcomat.

-          Köszönöm szépen a lélekelemzést Gandhi, de ha most megbocsájtasz el kell érnem a gépemet. – morogtam majd sarkon fordultam és bevonultam Rachel-ért.

Mikor beléptem szerencsére nem volt ott Niall csak Harry, aki a kanapén elterülve, lábát az asztalra téve bámulta a tévét,( Hát te aztán komolyan vetted az utasításaimat drága Harold,) meg Liam, aki állt karba tett kezekkel és összehúzott szemekkel nézett engem. Mi van ma mindenkivel? Miért nem lehet békén hagyni? Inkább meg sem akartam kérdezni, hogy mire fel néz úgy rám, mint valami boncolásra váró hullára, ezért gyorsan felkaptam a bőröndömet.

-          Rachel! Indulhatnánk? – kiáltottam be a nappaliba a gerlepárnak.

Rachel még adott egy búcsú csókot Louis-nak de mielőtt még elhagyta volna a nappalit megölelte Harry, majd még búcsúzóul hozzá tette:

-          A szabályrendszerünk ismét életbe lépett drága Harold, szóval a lábad asztalon való pihentetése még mindig büntetést von maga után. – a húgom gonosz vigyorral nézett az említettre, aki habár villámgyorsan levette a lábait, elgyötört arccal fordult oda Rachel-höz a büntire várva. Úristen! Nekem eszembe sem jutott a szabályrendszer, se a büntetés... Tényleg el kell tűnnöm egy időre és kiszellőztetni a fejemet.

-          Liam majd kitalálja a büntetésedet, mert most nincs időnk ezen agyalni. – néztem sokatmondóan Liam-re.

Rachel még futólag gyorsan megölelte a büszke fejjel álló ideiglenes főnököt, majd végre miután véget ért a búcsúzkodás elhagytuk a házat. Odakint még az éppen nagyban cigiző Zayn is kapott egy gyors ölelést Rachel-től, majd végre becsuktuk magunk mögött a kaput. A taxi, amit Rachel  hívott meglepően gyorsan odaért az utcánkba, amiért különösen hálás voltam. A sofőr segített berakni a csomagjainkat, majd végre ténylegesen elindultunk.

-          Hova lesz? – fordult hozzánk hátra Mr.... Na neee! Ezt azért ne! Ez már nevetséges! Kitörésem oka, a pasi névjegykártyáján olvasható név volt. Mr. Sooth (jelentése: igazság). Miért gyűlölsz ennyire? Kérdeztem magamban.

-          A reptérre Mr. Sooth. – itt Rachel egy ördögi mosollyal az arcán fordult oda hozzám. Én mint aki nem ért semmit mosolyogtam vissza rá. Pár percig csendben utazhattunk és ez meg is lepett. Azonban mielőtt még előre örülhettem volna a medve bőrére, Rachel ismét megszólalt. – És mondja csak Mr. SOOTH. – megint jól megnyomta azt a szót. – Várja otthon egy Mrs. SOOTH? Vannak kis SOOTH juniorok?

-          Ez nem tartozik ránk Rachel! – morogtam oda, mivel attól féltem, hogyha elkezdi felsorolni a nagybácsi, nagynéni és hörcsög SOOTH-ot, akkor kiakadok.

Szeremcsére a taxisunk sem volt valami beszédes ezért nem is válaszolt a kérdésekre. Úgy voltam vele, hogy jobb ha szóval tartom Rachel-t, mert különben tényleg eléri amit akar és kitalálok neki mindent és itt helyben meggyónok Mr. SOOTH füle hallatára.

-          Látom jól megvagytok Louis-val. – tereltem gyorsan a témát. Gondoltam ha elkezdek Louis-ról beszélni akkor előbukkan a rózsaszín ködfelhő és megfeledkezik a küldetéséről.

-          Igen. Minden tökéletes. Sokkal boldogabb vagyok vele, mint Evan-nel egyszer sem egy év alatt. – Ez az Maja! Most a Szerelmes Rachel el fog kalandozni és te megmenekülsz! – Pontosan ezért vagyok olyan hálás neked, hogy elmondtad az igazságot. – Erről ennyit! – Tudod, ha nem mondod el az IGAZAT, akkor még most is azzal a patkánnyal lennék.

-          Örülök, hogy boldog vagy. – szóltam gyorsan közbe, hogy hátha rövidre tudom zárni ezt a témát, de mégis mit képzeltem?

Rachel az út hátra levő részében elkezdte felsorolni az összes olyan alkalmat amikor elmondtam, elmeséltem, bevallottam vagy kifecsegtem neki valamit eddigi életemben. Az út hosszú volt, de a meséje mééééééééég hosszabb. Mikor már körömmel kapartam volna legszívesebben a kocsi üvegét, végre megálltunk. Rachel még búcsúzóul megbombázta szegény sofőrt pár „Köszönjük Mr. Sooth”, „Jól vezet Mr. Sooth”, „Igazán gyorsan ideértünk Mr Sooth.” és egy „Ön gyúrni jár Mr. Sooth?”. Ez volt az a pillanat amikor gyorsan elrángattam onnan mielőtt a pasi még azt hitte volna, hogy Rachel megpróbálja felszedni.

-          Malik várom, hogy fent legyünk a gépen. – jelentette ki Rachel mikor már a becsekkolás után ültünk a váróban.

-          Én is ALIG várom. – mosolyogtam rá vissza, amit egy lefáradt pillantással fogadott. Láttam rajta, hogy mindjárt kifakad, ezért gondoltam ideje egy újabb dobbantásnak. – Megyek hozok valami nasit.

-          Nem kell. Hoztam Zayndvicset. – elkezdett kotorászni a táskájában de én már nem bírtam.

-          Nem kellenek a ZAYNDVICSEID!! – kiáltottam ingerülten, mire mindenki oda kapta felénk a fejét.

-          Zayndvics? – vonta fel a szemöldökét Rachel egy olyan „Kimondtad! Te mondtad ki!” fejjel, de mivel ezt már nem bírtam idegekkel és mivel attól tartottam, hogy megfojtom drága testvéremet, ezért egy gyors sóhajt követően elviharzottam.

Bevágtattam az első boltnak nevezett rablóhelyiségbe, ahol az árak legalább olyan magasan jártak, mint hamarosan REMÉLEM a repülőnk. Vettem két zacskó chipset, majd fogtam magamat és leültem egy viszonylag félre eső helyre. Miközben elő kerestem a mobilomon a tegnap letöltött képemet Niall-ről. ( Igen letöltöttem róla egy képet! Lehet meglepődni és furcsán nézni! Csak egy kép Istenem! ..... Oké egy mappa! De csak alig húsz kép van benne. Nem kell elítélni! ) Miután lefojtattam magamban ezt a fingomsincskinekszánt beszélgetést, inkább bezártam a mappát, kinyitottam az egyik zacskót és a fel, illetve leszálló gépeket kezdtem el vizslatni. Alig pár perce ülhettem ott, amikor megjelent mellettem egy kislány az anyukájával.

-          De anyu én el akarok menni a One Direction koncertre! – kiáltotta kétségbeesetten.

-          Tudom kicsim, de a legutóbbi két koncert is törölve lett. Nem tudják hol vannak a fiúk és amíg nem kerülnek elő, addig nem lesz koncert.

-          Akkor keressük meg őket! – kiáltotta aranyosan csillogó szemekkel.

-          Megadjam a címet? – morogtam az orrom alatt.

-          Szerintem már így is sokan keresik őket. Valaki biztosan rájuk bukkan majd.

-          De mikor? – átvágott durcásba a kislány, ezért olyan gyorsan próbáltam tömni a fejembe a chipszet, hogy ne halljam a ropogástól a hangját. És láss csodát bejött! Vidultam fel. De ismét mély depresszióba estem, mert így rosszabb lett, hiszen foszlányokat így is elkaptam. Esküszöm ezt is Rachel intézte így! Vagy te? Még a plafonra is felnéztem. Szólj ha kiszórakoztad magadat, mert van aki rohadtul nem élvezi a kis játékaidat! Tudom elég közvetlen hangsúlyt engedtem meg az Istennel folytatott egyoldalú párbeszédemben, de az alváshiány, a többiek szekálása, illetve Niall hiány kezdett kiborítani. Nem tudtam meddig bírom még.

-          ...hiányoznak... One Direction... akarom... nevetés... hülyeség... akarom... – itt már tikkelt a szemem és mivel elfogyott a chipszem, így tisztán hallottam a következő mondatot. – Niall-t akaroooooom! – kiáltotta idegesítő, akaratos nyávogó hangján, így ár nem bírtam tovább. Felpattantam a helyemről és rákiáltottam.

-          Óóó az ég áldjon meg! Hallgass már el! Hiányoznak neked! Mindenki vette az adást! És képzeld nem csak te akarod Niall-t! – üvöltöttem vörös fejjel, így ismét én kerültem a figyelem középpontjába.

-          Na de kérem! – tátogott az anyja.

-          Sajnálom. – motyogtam egy mély sóhajt követően, majd onnan is eltűntem.

Mivel nem tudtam máshova menni, ezért visszamentem Rachel-höz, aki egy széles vigyorral az arcán köszöntött.

-          Szia, drága...

-          Ne most! – morogtam majd lehuppantam mellé.

-          Sokáig voltál távol. – most hálás voltam neki, amiért tényleg felhagyott egy kicsit a sanyargatásommal.

-          Barátkoztam. – morogtam ismét.

-          Furcsa meg mertem volna rá esküdni, hogy a pár perccel ezelőtt te kiabáltál valahol nem messze innen.

-          Ő nem akart velem barátkozni. – magyaráztam, majd jelezve, hogy nincs kedvem további társalgáshoz, bedugtam a fülesemet és elmerültem a gondolataimban.

Egyedül akkor vettem ki, amikor felmentünk a gépre, de amint elfoglaltuk a helyünket, ismét hagytam, hogy Bon Jovi messzire repítsen a valóságtól. A második számnál már az álom is elnyomott, így az utat szinte végigaludtam. Az ismét beköszöntő rémálmaim miatt azonban felriadtam fél órával a leszállás előtt. Amikor kinyitottam a szememet ismét Rachel-lel találtam szemben magamat. Pont olyan fejet vágott, mint reggel. Deja vu-m van.

-          Elég sok fura dolgot mondtál álmodban. Nem mindegyiket tudtam kivenni, de mondtad a srácok neveit. Az enyémet négyszer mondtad, de a Cukipofit legalább hatszor elmotyogtad. – ugyan az a gyanakvó felhúzott szemöldök. Vajon ha most szó nélkül felállnék, kimennék a mosdóba, beleállnék a WC kagylóba és megnyomnám a gombot, akkor letudnám húzni magamat? A saját magamnak feltett kérdésre nem jött magyarázat. Arra jutottam ha nem száz százalékos az esélyem a sikeres végrehajtásra, akkor nem kockáztatok, mivel ez az egyik kedvenc cipőm ami rajtam van. Nem akarom, hogy a semmiért ázzon el. Tehát, mint már oly’ sokszor hangoztattam... Rögtönzésre fel!

-          Csak arról álmodtam, hogy Cukipofi a... a páfrányom otthon szárad, mert a tudatalattim emlékeztetett rá, hogy elfelejtettem meglocsolni. Kész rémálom volt! Azt álmodtam, hogy kiabálok a srácoknak meg neked, hogy locsoljátok meg Cukipofit, de egyikőtök sem hallott. – az arca átcsapott szánalmasba. – Szörnyű volt... – motyogtam lesütött szemekkel.

-          Maya. Nem akarlak elkeseríteni, de az a páfrány szerintem már két hónapja ott szárad, mivel azóta nem locsoltad meg, mióta apu oda adta szülinapodra.

-          A fenébe! Hát nem csoda, hogy ilyen rosszul érzem magamat! Tudtam! Már hosszú hetek óta úgy érzem, hogy mindig elfelejtek valamit és tessék! Itt a magyarázat. Se baj, majd ha leszálltunk felhívom Liam-et, hogy locsolja meg. – bólogattam „Úgy bizony!” arcot vágva, de mivel Rachel nem volt hajlandó változtatni az arckifejezésén, ezért érdeklődést színlelve lestem ki az ablakon.

-          Maya szerintem... – kezdte olyan tipikus „Vége a mókának” hangsúllyal, de ekkor kijelentették, hogy készüljünk fel a leszállásra, ezzel Rachel-be fojtva a szót. Köszönöm!

Ezután egyikünk sem szólt a másikhoz. Én örültem neki, Rachel pedig úgy tűnt, mint aki nagyon agyal valamin. Már nyitotta volna ismét a száját, hogy mondjon valamit, de ekkor megrezzent a mobilja. Miközben olvasta végig értetlenség tükröződött az arcán.

-          Mi az? – kérdeztem.

Oda nyújtotta nekem a mobilt. Ismeretlen számról jött egy sms.

„Én ezt nem bírom tovább. Én megmondtam, hogy nem fog menni.”

-          Biztos téves. – vontam vállat, mire Rachel is egyetértően bólintott egyet.

-          Írok egy sms-t Louis-nak meg apunak, hogy leszálltunk. Addig keríts egy taxit! – adta ki az utasítást, majd gyorsan pötyögni kezdett.

Mire Rachel megírta azt a pár sort, addig én sikeresen teljesítettem a nekem szabott feladatot. Most szerencsére semmilyen rejtett üzenet nem hangzott el út közben. Mind a ketten érdeklődve figyeltük Ausztrália azon részét, ami elénk tárult a taxiból. Pár perc után azonban ismét megrezzent Rachel mobilja. Ismét zavartan pislogott, de most egyből átnyújtotta a mobilt.

„Miért nem válaszolsz? Tudom, hogy már leszállt a gépetek.”

-          Lehet hogy mégsem téves? – vontam össze a szemöldökömet. – Nem lehet hogy Louis az?

-          Nem. Louis száma benne van a mobilomban. Sőt kívülről fújom és ez nem az ő száma.

-          Akkor Evan? – próbálkoztam egy másik lehetséges személlyel.

-          Biztosan nem. Ez nem is az ő száma. Ráadásul minek írogatna nekem ilyeneket. – mielőtt válaszolhattam volna, ismét megrezzent a mobil. Újabb sms.

„Ha nem adsz más választás akkor kénytelen leszek megkeresni téged.”

Ezt már Rachel sem bírta idegekkel, így visszaírt.

„Téves szám te paraszt! Szállj le rólam!”

„Erre a beszélgetésre személyesen kerítünk sort. Később írok hogy hol és mikor.”

-          Szerinted mit nem ért azon, hogy téves szám? – motyogta Rachel, mintha nem is nekem szánta volna a kérdést.

Alig fél óra múlva megérkeztünk és már el is foglaltuk a szobánkat a versenybizottság által kijelölt szállodában. Szerencsére ez az smses incidens teljesen elfeledtette Rachel-lel a kis hadjáratát, ezért nyugodtan ki tudtunk pakolni és pihenni egy kicsit. Úgy tűnt minden visszajött a régi kerékvágásba ugyanis Rachel felajánlotta, hogy menjünk és élvezzük ki a hotel wellness részét. Mivel nem valószínű hogy bármi hátsószándéka lett volna az ajánlatának ezért örömmel beleegyeztem. Jól telt a délután és úgy tűnt hogy végre minden rendben van. Este felé visszamentünk a szobánkba és elment átöltözni. A széles vigyorom, amivel kiléptem a fürdőből rögtön lehervadt, mert Rachel halálra vált arcával találtam szemben magamat. Kezében tartotta a telefont és arra meredt. Mielőtt még megkérdezhettem volna, hogy mi akasztotta ki ennyire, felém tartotta a mobilt szó nélkül. Mire végigolvastam az üzenetet nekem is ugyan olyan falfehér lett az arcom.

„Gyere a hoteletektől nem messze lévő kis kávézóba. Hozd Maya-t is magaddal.”