23. fejezet

Aloha drága, pótolhatatlan olvasóink! ^-^ Szeretettel köszöntjük az új olvasókat, illetve feliratkozókat. : )) Szeretnénk megköszönni a komikat és a visszajelzéseket. <3 Habár még mindig elég silány a mennyiség, azért jól esett azokét olvasni és látni akik vették a fáradtságot, hogy visszajelezzenek nekünk : ) Tehát örömmel vennénk, ha most kicsit aktivizálnátok magatokat ; )  de előtte természetesen olvassátok el az új részt, mi pedig jó szórakozást kívánunk hozzá! <3

Maya szemszöge:

Reggeli szunyókálásomnak Joy vetett véget, ugyanis arra keltem, hogy húzza le rólam a takarót.

-          Joy! Ne már! Hagyj! – kiáltottam nyűgösen, mivel valamikor hajnalban estem haza.

Úgy éreztem, hogy csak alig pár percet aludtam, így amikor már nem volt rajtam takaró idegesen kiáltottam fel.

-          Jól van te Sátánfajzat! Ébren vagyok! – számomra lehetetlen feladatnak bizonyult takaró nélkül aludni. Mindegy milyen meleg van, nekem a takaró az kellett. Kell mint Bonny-nak Clyde, mint Shrek-nek Fióna, mint Rómeónak Júlia vagy mint Sponge Bob-nak Patrick. Így hát kegyetlenül véget vetett románcomnak köszönhetően engedtem a kis vakarcsnak.

Mikor felültem és Joy látta, hogy valóban felkeltem fogta magát és kirohant. Fuss csak fuss! Úgy is elkaplak! Elgondolkoztam rajta, hogy gyorsan visszaaludjak-e, de ekkor esett le, hogy milyen nap van. Akarom mondani minek a napja. Ma fogunk először Zayn-nel „kamujárni”. Tenyereimbe temettem az arcomat. Jesszus. El fogunk bukni. Senki sem fogja bevenni. Ráadásul Niall teljesen ki fog készülni. Utálni fog ezért. Mikor ezt végig gondoltam felemeltem az arcomat. Miket is gondolok? Pontosan ez a célom. Ez az egyetlen esélyem, az adu ászom, amivel ellökhetem magamtól. Összecsaptam a tenyereimet és kipattantam az ágyból. Vettem egy gyors zuhanyt, majd magamra kaptam egy farmert és egy egyszerű fehér inget. Nem tudom mi ütött belém, de valamiért muszáj volt ehhez az összeállításhoz csatolnom egy kalapot is.

Gyors léptekkel szaladtam le az emeletről miközben az Eagles-től a Get over it gitárszólóját hümmögtem. Egy rocksztáros ugrással értem földet az alsó szinten. Elképesztően gyönyörű volt, így csalódottan vettem észre, hogy sajnos senki sem volt ennek a hibátlan gyakorlatnak a tanúja. Aput tegnap este egy újabb ásatásra hívták Zimbabwe-ba, ezért már este elrepült. Joy valószínűleg a kanapén terpeszkedett, mint mindig, így ezalatt a senki alatt csak Rachel-t értettem. Fejemben még mindig üvöltött a zene, így rögtönzött táncmozdulatokkal, énekelve szambáztam a konyha felé, hogy tápanyagot juttassak magamba. Alig volt mögöttem pár óra alvás, de olyan elevennek éreztem magamat, mintha egy egész évet aludtam volna. A konyhába beérve még mindig énekelve léptem a hűtőhöz.

-          Get over it! Get over i... – elhallgattam és egy lassított megfordulással pillantottam a pultra.

Nem is értettem ez miért nem tűnt fel rögtön. A pult roskadásig volt „Rachel vagyok, depis vagyok” előkészületekkel. Vagyis rengeteg különböző innivalóval. Ha Rachel-t bántja valami, olyankor annyit iszik, mint egy teve. Nem... mint három teve. Volt ott bubis, mentes, ízesített, palackozott, zacskózott (O.o) és pohárba töltött víz. Ezen kívül forró, hűtött, bögrébe, kancsóba töltött tea, limonádé pedig vagy négy tálnyi (O.o). Itt még nem voltam annyira kétségbeesve. Oké ez nem vészes. Csak akkor van baj, ha van...Úristen! Itt nagy a baj! Ekkor láttam meg vagy hat kis dobozos kubu üdítőitalt. Rachel, aki valószínűleg nem rég érkezett vissza a boltból összesen NYOLC liter tejet ölelve, pont akkor lépett a konyhába amikor „Úristen ilyet még csak képeken láttam!” szemekkel bámultam a kubu üdítőitalokat. Egy pillanatig csak álltunk és meredtünk egymásra. Tudja? Tud Evan-ről? Tudja, hogy én tudom? Hozzam fel és kockáztassam meg, hogy nem is erről van szó, de most lebukok? Pár másodpercig vitatkoztam magammal, majd egy derűs mosolyt festettem az arcomra.

-          Jó reggelt! – láttam Rachel-ön, hogy megkönnyebbül.

-          Neked is! – csillantak fel neki is a szemei.

Ezután kínos csend következett. Ezt arra használtam, hogy kikaptam a tegnapi, házilag grillezett csirkét a hűtőből. Ott egy nagy adag fagyit pillantottam meg. Jesszus Úristen! Valaki tuti meghalt! Inkább nem szóltam semmit, csak odaültem a pulthoz és figyeltem, ahogy Rachel négy liternyi kakaót készít egy fazékban (O.o). Mikor találkozott a tekintetünk gyorsan elkaptam a pillantásomat.

-          Öhm... kalap van rajtad? – kérdezte feszengve.

-          Aha. – motyogtam. – Akkor tuti nem akarsz a srácokhoz jönni?- tereltem a témát, de ezzel Rachel arcát elnézve, inkább olyan volt, mintha sót öntöttem volna a sebbe.

-          Nem, mert ma... – elhallgatott. – Őőő... nem érzem jól magamat. Talán lázam is van. – kamu köhögés. Komolyan Rachel? Komolyan? - ezért filmezek. Tudod vígjátékok. Hadd röhögjem szét a fejemet. – ajak harapdálás és kamunevetés. Kamu! Bőgni fogsz, mint egy ovis! A fenébe is! Mi baja lehet?

Újabb fullasztó, kínos csend. Idegesített, hogy nem tudunk beszélgetni, mert van amit ő is titkol és van amit én is. Mikor jutottunk el eddig? Mindent megosztottunk egymással... erre tessék! Maradtam volna itthon, de tudtam, hogy Rachel-nek ilyenkor egyedül kell lennie. Ha maradnék azzal csak rontanék a helyzeten. Nem bírtam tovább ezért gyorsan felpattantam. Azért még felmarkoltam egy-egy csirkeszárnyat a két kezembe biztos, ami biztos alapon.

-          Sietek. Nehogy... elkéssek. – magyaráztam kifelé menet a konyhából.

-          Mulass jól! Üdvözlöm őket! Mond, hogy sajnálom, hogy nem lehetek ott! – kiáltotta utánam mielőtt bevágtam volna magam mögött az ajtót.

Amíg a srácok felé sétáltam bepusztítottam a magammal hozott csirkeszárnyakat és jól átgondoltam az életemet, mint mindig mikor ettem. Mivel közel laktak hozzánk és mivel ALAPOSAN átgondoltam az életemet, ezért mikor odaértem az ajtójuk elé még csak ott jártam, hogy az oviban Elisabeth miért kapta meg előbb a rózsaszín gurulós elefántot, mint én, miközben én sokkal szebben rajzoltam nyuszit, mint ő. Ezen rágódtam, így fel sem tűnt, amikor Liam kinyitotta az ajtót. Elmeredtem a tenger irányába és fejben elképzeltem, ahogyan Elisabeth Shaw fejét verem a gurulós elefánttal. Gonosz vigyor terült szét az arcomon.

-          Öhm... Maya? Minden rendben? – Liam hangja hirtelen rántott vissza.

-          Persze. – vigyorodtam el szélesen, mivel olyan jó volt ismét látni azokat a szelíd barna szemeket. Istenem, hogy hogy hiányoztak, pedig csak egy napja költöztek ki tőlünk...

-          Michael és Rachel? – vonta fel a szemöldökét Liam, miközben bevezetett a házba.

-          Apunak tegnap sürgősen el kellett utazni egy ásatásra, Rachel pedig... – itt beugrott egy kép a bömbölő, tévét bámuló, fagyit zabáló Rachel-ről, akinek taknya nyála egybe van folyva. – csak picit náthás. – hazudtam gyorsan. – Sajnálja, hogy nem lehet itt.

Ekkor léptünk be a nappaliba, ahol ott fetrengett a maradék négy jómadár. Egyszerre pattantak fel. Louis mikor látta, hogy nincs itt Rachel csalódottan ült vissza, de azért őszinte, bár megcsappant mosollyal intett nekem. Harry a nyakamba ugrott.

-          Istenem, mintha ezer éve lett volna, hogy utoljára láttalak. – nyöszörögte.

-          Én is örülök. – mosolyodtam el a válla fölött Niall-re nézve, aki szintén viszonozta a mosolyt. Az a mosoly! Gyorsan kibontakoztam az ölelésből és Zayn-t kerestem a szemeimmel. Meg is találtam, mivel mellettem állt.

Álltunk és néztük egymást. Elindult a keze hogy megöleljen, de leengedte, ezért én is. Aztán elindult a keze, hogy kezet fogjunk (O.o?), de az is félbe maradt. Majd végül csak kínos mosollyal intettünk egymásnak. Lehetne ennél gázabb? Tudtam, hogy nem fog működni. Az biztos, hogy egyikünkből sem lesz Oszkár díjas színész.

-          Ennél kínosabb köszönést esküszöm, hogy nem láttam. Pedig már a királynővel is találkoztunk és enyhén szólva be voltunk szarva előtte. – Harry törte meg a valóban megalázó jelenetet. – Mi történt köztetek? – furakodott oda az arcával Dr. Watson.

Zayn-nel egymásra néztünk, majd lesütöttem a szememet, mert tudtam, hogy itt a vége. Mármint el sem kezdődött szóv...

-          Ez csak azért van, mert most először állunk úgy előttetek, mint egy pár. – jelentette ki Zayn miközben derekamat átkarolva odahúzott magához.

Na az, ahogy akkor reagáltak ránk, az több volt mint döbbenet. Harry eltátotta a száját és értetlenül nézett ránk egy „Már megint lemaradtam valamiről?” fejjel. Liam úgy nézett ki, mint aki mindjárt nyakon vágja Zayn-t, Louis kiköpött egy nagy adag vizet, mivel éppen azt ivott. Niall pedig teljesen ledöbbent. A mosolya eltűnt az arcáról és úgy állt ott, mint egy szobor. Mint egy megtört tekintetű szobor. Muszáj volt elszakítanom róla a tekintetemet miközben egy elfuserált mosolyt festettem az arcomra. Örültem neki hogy Zayn ott van mellettem. Ez segített abban, hogy ne vessem ki magamat az ablakon egy triplaszaltó kíséretében. Hihetetlen, de tényleg megfordult a fejemben. Akkora csend honolt, hogy még a legyet is hallottam VOLNA zümmögni, de valószínűleg ő is lefagyott, ezért még annyi zaj sem volt.

-          Na akkor kezdődhet a filmmaraton? – ismét Harry volt az, aki mentette a helyzetet.

Liam csak hümmögött egyet, Niall még mindig csak bámult ránk, Louis pedig hol minket hol Niall-t nézte. Remek! Liam leült Louis mellé a kanapéra, Harry a DVD-s szekrény előtt ácsorgott, Niall miután „elfogadta” a helyzetet leült a lehető legtávolabb tőlünk az egyik fotelbe, mi meg Zayn-nel a földön foglaltunk helyet egymás mellett.

-          Sajnálom. – suttogtam, mire ő csak halványan rám mosolygott.

-          Rosszabbra számítottam. - súgott vissza. Én azonban elképedve néztem rá. Ennél rosszabbra?

-          Mit nézzünk? – szólalt meg Harry hátra sem fordulva.

-          Toy Story. – vágta rá Liam egyből, mintha erre a kérdésre várt volna egész életében.

-          Valami más? – nézett hátra segélykérően Harry.

Ez azonban veszett ügy volt, mert Niall maga elé meredve úgy tűnt, mint aki itt sincs, Louis csak megvonta a vállát és bambán bámult ki a fejéből, mi meg Zayn-nel levegőt venni is alig mertünk, nemhogy keresztbe tenni Liam-nek.

-          Toy Story. – jelentette ki ismét Liam.

-          Ellenvetés? – nézett körbe ismét Harry. – Valaki? Akárki?

-          Nincs ellenvetés! Tedd már be! – morogta Liam, mire Harry ijedten kapta le a polcról a mesét.

-          Remek! – vigyorodott el szélesen. – Akkor nézzük meg a Toy Story-t.... megint... huszadjára.... csak ebben a hónapban huszadjára... – jegyezte meg enyhe célzással.

Elkezdődött a film, de én olyan feszülten ültem, hogy azt sem tudtam miről szól (még nem láttam egyszer sem). Csak Niall-t tudtam nézni egész idő alatt, aki üveges tekintettel meredt a képernyőre. Majd megnyugszik... ugye?  Zayn megérezte, hogy pattanásig feszültek az idegeim, ezért átkarolt és szorosan magához húzott.

-          Nyugalom. Nem lesz baja. – suttogta közel a fülemhez én pedig mindennél jobban hinni akartam a szavainak.

Jól esett a közelsége. Kissé megnyugtatott, de még így is szörnyen éreztem magamat. Sajnálom Niall. Érted teszem. Jelentettem ki magamban, majd még közelebb húzódtam Zayn-hez. A szemem sarkából azonban végig Niall-t figyeltem. Akaratlanul is arra gondoltam milyen volt hozzá bújni horrorfilm nézés közben. Tudtam, hogy bármit megadnék azért, hogy az ő karjai közt lehessek, de pontosan ez volt a baj. Nem engedhetem magamhoz közel... Veszélyes lenne. Hatalmas hiba!

Rachel szemszöge:

A könnyeim potyogtak. Megállíthatatlanul folytak végig a cseppek az arcomon, akár egy vad, véget nem érő folyó, amely végül egy tengerbe vagy egy óceánba torkollik. Az én könnyeim csupán az ölemben lévő törölköző szálaiba torkollottak, ami pontosan ezt a célt szolgálta a lábaimra terítve. Miért? Miért kell így végződnie? Miért nem maradhat életben Jack a Titanic-ban? Fel nem foghatom! Olyan nagy kérés lenne, ha Happy End-del végződne ez az egyébként is szerencsétlenségekből álló film? Vágom én, hogy megtörtént és Jaj, jaj, szegény emberek meghaltak, de a szerelmespár egyik tagját azért mégse kellett volna kinyírni! Olyan nem volt a való életben. Leonardo Di Caprio simán megmenekülhetett volna, könyörgöm ketten is elfértek volna azon a rohadt deszkán! De nem, nekik muszáj volt egy sírós filmet készíteniük, ami emberek millióit ríkatta már meg az évek során, beleértve engem is. Itt bőgök, mint valami kisbaba. Letagadom magamat. - Rachel Davies, mostantól nem ismerjük egymást! - Gondolatban most hátat fordítottam magamnak és elsétáltam.  Soha nem sírtam még filmen. Soha! Sőt, a Titanic nézése alatt kifejezetten elkap a röhögő görcs, akármilyen gonosz és degenerált is, de így igaz. Kivéve most. Jelenleg folyamatosan vécére járok a sok folyadék miatt, amit eddig lehúztam, legyen az kakaó, limonádé, víz vagy tea. Láttam Maya tekintetén, hogy tudja mi folyik itt, elárultam magamat. A sok folyadékot, a sok szomorú film követi, azokat pedig a sok zsebkendő. De akkor miért nem érdeklődött? Ilyenkor mindig előjön belőle a „Na sírd ki magad a vállamon” énje és általában addig nem hagy nyugodni, míg ki nem bököm neki a depresszióm okát. Ez most másképp végződött. Most konkrétan le se szarta a problémáimat és elviharzott a srácokhoz, akikkel biztosan most is valami hülyeségen röhögcsélnek, míg én egyedül tengődöm az üres házban. Ebben a pillanatban a fotelben heverő Joy-on kívül senki nem vesz rólam tudomást, csak egy lény vagyok, aki teret és időt foglal el a téridő kontíniumból és a világmindenségből, egy használhatatlan rongybaba, aki forever alone üzemmódba kapcsolva bambul a kanapén. Akinek az életkedve egyenlő a nullával és legszívesebben elásná magát a kert végébe, hátha az apja valamikor rátalál egy régészeti kincs reményében. Egy ember, aki legszívesebben felmenne a mennyországba, felkeresné istent, aztán leordítaná a fejét, hogy miért csesz ki vele állandóan. Egy lány, aki jelenleg is Zombieland-en van, akit megharapott egy fertőzött szörnyeteg és ő maga is zombivá válva üldözi a rettegésben élő embereket. Egy csaj, aki legszívesebben elfutna a világ végéig, megkeresné a föld legnagyobb és legmagasabb szirtjét és akárcsak az Éjsötét árnyékban, fogná magát és levetné magát a mély… Na jó, azt hiszem egy kicsit eldurvultam ezen gondolatok terén. Visszatérve Maya-hoz. A „Csak simán szarjuk le Rachel-t” az egyik opció. A másik pedig az, hogy titkol valamit. Olyankor nem érdeklődik, mert ha ezt teszi, akkor igazságtalannak érezi, hogy ő viszont nem mondja el nekem a problémáját és lelkiismeret furdalása lesz. Igen, akármilyen hihetetlen, neki ilyen is van néhanapján. De most nem kockáztatott. Még mindig furcsállom azt, amit Niall-lel csinálnak. Ez idáig mindig megpróbáltak elkerülni, még a pillantásomat is. Tehát kijelenthetem, hogy hivatalosan is a második opció lépett életbe. Gratulálok Rachel, rájöttél a turpisságra! Tapsoltam meg magamat gondolatban, amiért képes voltam ekkora dolgot kikövetkeztetni. Tehát a testvérem valamit elhallgat előlem. A kis sunyi! Mondjuk nem mintha én nem ezt tenném, de akkor is!

A nagy gondolatmenet közben, elővettem egy újabb zsebkendőt és nagy trombitálások kíséretében kifújtam az orrom. Hmm… Lehet, hogy felcsapok zenésznek. Mondjuk beállhatnék egy retro zenekarba trombitásnak csak hangszer nélkül. Lehet, hogy még sokra vinném! Már látom is magam előtt a táblát, amire az van írva, hogy „A lány, aki az orra segítségével képes volt feljutni a csúcsig! A világhírű orrzenész, Rachel Davies koncertje!”. Elég eredeti, nem de? Visszatérve a jelenbe, most csak egy lány vagyok, aki a harmadik bőgető filmjét nézi, aki megállás nélkül csak szlopál, mint aki az imént futotta le a maratont, akinek olyan retardált ötletei támadnak, hogy egy testrészével fog hírnevet szerezni, és aki már betömött két doboz fagyit. Ez volnék én jelen pillanatban. Azt hiszem olyan szánalmas vagyok, mint még soha. Vagyis de. Egyszer már voltam ilyen. Amikor anyu elment, de abból is kilábaltam, ebből is ki fogok… valamikor. Egy ember körül forognak a gondolataim, és azon kaptam magam, hogy minden film főszereplőjének a helyébe képzelem. Ő volt John a szívet tépő Dear John című filmből, Christian a Moulin Rouge-ból, és most ő a Titanic Jack-je… és most meghalt. Megint sírásban törtem ki, éreztem, ahogy szemem a kétszeresére dagad és már megint folyt az orrom. Nagyszerű! Hirtelen megcsörrent a telefonom. A mobilomból elkezdett üvölteni a Bon Jovi, Have a nice day című száma, amire én fejvesztve próbáltam előkaparni az üres poharak, üvegek, koszos zsebkendők és fagyis dobozok kupaca alól. Apu neve jelent meg a kijelzőn, én pedig két szipogás közepette automatikusan megnyomtam a hívásfogadás gombot.

-          Szia Nox! Csak gondoltam felhívlak és megkérdezem, hogy milyen a buli a srácoknál. Jól érzitek magatokat? Mit csináltok? – Basszus! Apunak azt mondtam, hogy én is megyek és csak utána lettem ”rosszul”. Megerőltettem magamat és próbáltam nem szipogni a telefonba.

-          Szia apa! Minden okés. H-hogy mit csinálunk? Éppen ööö… labdával passzolgatunk! – gyorsan felkaptam az egyik fagyis dobozt, és a falhoz vágtam, ami nagy hangerővel csapódott a vakolatnak. – Jaj, Harry! Már megint irányt tévesztettél! Tanulj meg célozni! – mondtam kínosan és próbáltam valami hihetőséget vinni a hangomba, amit apám a jelek szerint be is vett, mert el kezdett nevetni.

-          Na jó, látom, jól elvagytok. Nem is zavarlak titeket. Add át üdvözletem a fiúknak és Nüx-nek is! Szeretlek kicsim! – még annyit se mondhattam, hogy „puszi”, vagy hogy „én is szeretlek”, mert apu azonnal bontotta a vonalat. Na szép kis apa vagy te!

Legalább jó tudni, hogy valakinek hiányzom… Hogy én mennyire utálok egyedül lenni! Sokkal jobban érezném magamat Maya-val és a srácokkal, de nem lehet. Mert ő is ott van. Nem bírnám állni a tekintetét. Amit azok a tengerkék szemek tükröznének. Vágyat és szomorúságot. Lehet, hogy a végén még a nyakába ugranék és megcsókolnám… Ajkaimat az övére nyomnám, és soha nem hagynám abba, soha nem engedném el… De milyen ember lennék akkor? Én voltam az, aki faképnél hagyta, én vagyok az, aki nem tudná megcsalni a barátját. Megint az lenne a vége, hogy azt mondom, ez nem helyes… hogy ezt nem szabad. Ez lenne az, ami arcul csapná. Felérne nála a legerőteljesebb pofonnal, amit valaha kapott. Az élet vágná arcul. Milyen ember lennék akkor? Nem kockáztathatok. Az meg, hogy mindkettőnk elgyötört fejét kelljen nézniük a többieknek, azt azért még sem kérhetem. Tuti lehangolná a társaságot, majd szóba is kerülnék. Jönnének a „Miért viselkedtek így egymással? Mi történt köztetek? Elmondjátok végre?” kérdések, amikre egyikünk sem tudna megfelelő választ adni, az igazságot pedig egyenlőre mindketten szeretnénk elkerülni. Nem fogok színt vallani az biztos. Most még nem. Tisztában vagyok vele, hogy egyszer úgyis el kell mondanom valakinek, és az lehet, hogy Maya lesz, lehet, hogy Harry, de az is lehet, hogy pont Evan, nem tudom. De azt igen, hogy ennek még nem jött el az ideje, most még nem.

Észre se vettem, hogy már vagy tíz perce bambulok a tévé előtt, és ezeken gondolkodom. Ideje betenni egy újabb ”vidám” filmet. Odaszambáztam a DVD-s polchoz és keresgélni kezdtem, amikor megint a telefonom adott ki hangot. Pityegett, tehát sms-t kaptam. Felcsillant a szemem. Mi van ha tőle jött? Ha Louis írt? Hipergyorsasággal vetődtem a kanapé felé, ahol a telefonom hevert és azonnal megnéztem. A mosoly amilyen gyorsan kúszott fel az arcomra, pont olyan gyorsan hervadt is le. Az sms Evan-től jött.

„Szia életem! Remélem nem haragszol az évfordulónk miatt. Otthon vagy? Remélem egyedül, mert akkor esetleg… bepótolhatnánk, amit tegnap reggel elkezdtünk. Tudod. Írj vissza! Szeretlek! <3”

Hogy bepótoljuk, amit reggel elkezdtünk? Ez hülyének néz? Otthagyott az étteremben! Lazán elsétált, mert neki dolga volt! Az évfordulónkon! A MI évfordulónkon! És most csak simán le akar teperni?! Rá van írva a homlokomra, hogy „Hülye vagyok, nyugodtan bombázz a baromságaiddal!”? Hát a pofám leszakad… kinyomtam az üzenetet és csak meredtem magam elé értetlenül. Annyira dühös voltam Evan-re. Ha még szépen kibékített volna… nem tudom mások, hogy vannak vele, de nekem a „Ne haragudj… Dugunk?” nem felel meg egy bocsánatkérésnek. Ha mondjuk, tegyük fel, megjelent volna az ajtóban egy csokor rózsával és egy szívecskés léggömbbel a kezében, akkor még talán… Nem, akkor is rácsaptam volna az ajtót, de legalább elgondolkoztam volna. Ezzel viszont még inkább magamra haragított.

-          Édes, drága szívem szottya, életem virágszála, életem értelme, cukorborsóm, azt várhatod, hogy visszaírjak! – mondtam a telefonomnak teljesen értelmetlenül, mert ezt Evan úgyse hallja, de nem baj. Nekem jól esett.

Újra nekiestem a DVD-s polcnak, és keresni kezdtem egy siratós filmet, amikor ugyancsak pityegésben tört ki a telefonom. Megint visszacikáztam a kanapéhoz, kezembe vettem a mobilt, amin Evan neve villogott… megint.

„Racheeeeel! Ne már! Tehát még haragszol… Nem értem miért kell ennyire felfújni. K Lesz még évfordulónk! – itt lélegeztem egy mélyet, nehogy kikelve magamból, idegbeteg módjára ordibálni kezdjek. Aztán jönnének a szomszédok a pletykákkal, hogy Davies-ék meggyilkoltak valakit. Az kéne még. Inkább tovább olvastam, mit tartogathat még nekem. – De, mint mondtam, segíthetek benne, hogy megbékélj… És tudod, hogy szeretlek, nem direkt mentem el. Hívott a kötelesség! Nálad semmi sem fontosabb! Jól elleszünk, csak írj vissza vagy hívj fel! Ne legyél durcis, bébi,  azt nem szeretem ; ). X”

Továbbra is maradt a döbbenet az arcomon és az „Ez most komoly?” arckifejezés. Megint kiléptem az üzenetből és visszamentem a polchoz, most már harmadjára. Úgy érzem magam, mint gólya fos a levegőben…

Már meg is volt a tökéletes film, kivettem a helyéről és elindultam a DVD felé, hogy berakjam, és újra bőgjek egy jót, amikor elkezdett csörögni a telefonom. Mi van ma emberek? Nem lehet békén hagyni? Lemondóan kiejtettem kezeimből a filmet és a kanapé felé vettem az irányt. Ha Evan keres én tuti, hogy tökön döföm magam… vagy inkább őt. De… mi van, ha még sem ő? Ha mondjuk Louis? Gyorsabban kapkodtam a lábaimat a telefonom irányába, és amikor kezembe vettem a készüléket a felismerés villámcsapásként ért.

A kijelzőn Evan neve villogott… A mobil kinyomása után elgondolkoztam. Én nem is vele akartam beszélni… Egyáltalán nem. Még úgy sem, ha eltekintek az apróságoktól. Én Louis-szal akartam beszélni. Az ő hívását vártam. Ő rá volt szükségem.