21. fejezet

Aloha!! ^-^ Köszönjük szépen azt a sok visszajelzést, amit kaptunk és a 2, ismétlem KETTŐ feliratkozót! Ez azért nagy szó ahhoz képest, hogy nem feliratkozó / komi / megtekintés alapján hozzuk a folytatást : ) Egyszerűen jól esik na! : D Tehát itt a folytatás és reméljük, hogy ez is tetszik majd, valamit ezt jelzitek is nekünk ^-^ Jó szórakozást! <3

  

Rachel szemszöge:

Monológomat félbeszakítva tapadtak rám Louis puha ajkai. A hirtelen sokktól nem tudtam, mit tegyek. Pofozzam fel, vagy nyírjam ki? Üvöltsem le a fejét, vagy csak simán hagyjam itt? Verjem szét Rosey-val most azonnal vagy hagyjak neki öt másodperc előnyt? A tételek közül sajnos egyiket sem választottam, mert alig pár másodperc után (magam is meglepődve a cselekedetemen) ajkaim reagáltak a gyengéd érintésre és azon kaptam magam, hogy viszonzom a csókját. Hirtelen minden haragom elszállni látszott és átadtam magamat a gyönyörnek. Csak ő és én. Megszokásból lehunyt szemekkel érzékien a hajába túrtam, mire ő egy elégedett morgást hallatott. Louis még jobban magához húzott, ezzel megszüntetve a köztünk maradt öt milliméter távolságot is, így testünk teljesen egymásnak préselődött. Hallottam, ahogy szívverése gyorsabb ütemre kapcsol, ami olyan volt, mintha egy dobos szólistát hallgattam volna. Egyre hevesebben csókoltam ajkait, ő pedig magával húzott, így pár lépés után nekimentünk az épület falának és ott fojtattuk a csókcsatánkat. Mintha ez az ütközet egy koppanásnak felelt volna meg az agyamban és végül a józan ész felülkerekedett az érzéseken. Az agytekervények csikorogni kezdtek és feleszméltem, hogy mit is csinálok, avagy mit nem kéne csinálnom. Te jó ég! Csak egy név lebegett a szemeim előtt, akár egy vészvillogó lámpa. És ebben a pillanatban, nem az a személy volt az, akit a csókjaimmal bombáztam, hanem az állítólagos barátom, akivel ma van az egyéves évfordulónk. Evan. Én mégis mi a frászt csinálok éppen? Egy másik sráccal smárolok, pedig nekem barátom van, akit pontosan ebben a pillanatban csaltam meg. Megcsalni… Még gondolatban is borzalmasan hangzik. Mint akit kupán vágtak, eszméltem fel és löktem el magamtól Vigyorit a mellkasánál fogva. Egyszerűen képtelen voltam akárcsak azokba a gyönyörű kék szemekbe nézni. Féltem attól, amit láthatok. Csalódottságot? Összetörtséget? Bűnbánást? …Vagy éppen a saját tükörképemet… El kellett tűnnöm innen most. Bármiféle gondolkodás és pillantás nélkül pattantam fel a tőlem pár méterre álló vörös motorra és hajtottam el a kora esti félhomályban. Csak el akartam menekülni előle. A világ elől és mindent hátrahagyni. Az a fránya szó szinte beleégett a memóriámba. Megcsalni. A másik dolog pedig ez a mondat volt: Mit tettem?

Csak úgy száguldottam a vörös csodán, végig az úton, ahol most egy lélek sem járt. De várjunk csak… Itt valami nem stimmel. Valami nincs rendben… Mi lehet a probléma? Az, hogy Louis megcsókolt? Nem. Netalántán, hogy hagytam, hogy Louis megcsókoljon? Nem, ez sem. Esetleg az, hogy megcsaltam Evan-t? … Hmm… Nem hinném. Akkor hol a bibi? És tádám! Derült égből villámcsapás! Pontosan így hatott rám, amikor észrevettem, hogy bajtársamat hátrahagyva motoroztam el a nyári sötétedésben. Szegény Rosey! Képes voltam otthagyni a saját önző érdekeimben! El se hiszem! Vettem egy 360 fokos fordulatot és rendesen száz fölött száguldottam vissza a gördeszkámért. És lehet, hogy ez jelenesetben nem a leghelyénvalóbb gondolat, de amikor vadul motoroztam visszafelé, nem az a mondat keringett a fejemben, hogy Te jó ég, megint látni fogom Louis-t!, hanem, az hogy A francba!   Most oda a drámai elviharzás…

Amikor visszaértem ”A helyszínre”, Louis ugyanott és ugyanúgy állt, mint amikor otthagytam. Miért nem ment még el? Kis fejtörés után rájöttem, hogy én száguldottam el a járművével, a deszkámmal meg csaknem mehet haza, mert az plusz egy büntetés lenne számára. De akkor is elindulhatott volna gyalog! Ennek ellenére itt áll és a falnak támaszkodik.

Amikor leparkoltam elkövettem azt a végzetes hibát, hogy ránéztem. A szemei felcsillantak, amikor meglátott. Biztosan azt hiszi, hogy miatta jöttem vissza. Bele se merek gondolni, mi lesz, amikor megtudja, hogy ez nem így van. Minden az én hibám… várjunk… meg az övé is. Igen! Ha ő nem találja ki, hogy tönkre teszi a randimat, ha nem akart volna csókkal elhallgattatni, akkor most ez nem történne meg! Aj, kit akarok átverni? Csak kifogásokat keresek a saját hibáim ellen. Másra akarom fogni, amik tulajdonképpen miattam és az én tetteim miatt történnek nagy részben. Elkövettem azt a hibát, hogy elmentem arra a versenyre és összeismerkedtem vele. Elkövettem azt a hibát, hogy beszélgettem vele, és jól éreztem magam. Arról nem is beszélve, hogy megengedtem, hogy a házunkban lakjanak. Elkövettem azt a hibát, hogy egyre többször megmosolyogtatott. És végül elkövettem a legnagyobb hibát. Engedtem neki, hogy belépjen az életembe és a végén képes voltam… nem is tudom… talán beleszeretni. Na és pontosan ez a baj! Hogy ez nem létezik! Csak beképzelem. Evan a barátom és már egy éve együtt vagyunk. Nem történnek olyan dolgok, hogy hirtelen egyik emberből a másikba szeretünk. Ez képtelenség. Ez csak akkor történik meg, ha az előzőt nem szeretjük eléggé. Lehet, hogy nem Evan-t szánta nekem az ég? Majdnem teljes egy évig ebben a hitben éltem. Evan és én. Mindörökké. Most meg hirtelen megváltozik? Na és mit csinálok most? Na mit? Megint tagadom a nyilvánvalót! Ha semmit nem éreznék Vigyori iránt, akkor nem csókoltam volna vissza, és nem érdekelne, hogy mit fog gondolni, amikor elhajtok a deszkámmal együtt, faképnél hagyva őt egymagában, a sötétben. Már pedig ezt fogom tenni, mert ez a helyes. Nem csalhatom meg Evan-t. Sok rossz dolgot tettem eddig, de ez nem fog azok közé tartozni. Nem lehetek mindig az érzéketlen, nemtörődöm, vicces és arrogáns Rachel. Érzékeny vagyok, vannak elveim, és most azoknak fogok eleget tenni. Akármit is érzek Louis iránt, most szépen elfojtom és visszatérek a múltba, amikor még minden a helyén volt. Amikor még minden simán ment. Pontosan ezt fogom tenni, akármennyire is legyen rossz nekem vagy neki. Így a helyes.

Leszálltam a kétkerekűről, odasétáltam Rosey-hoz és hónom alá kapva a deszkámat visszaültem a motorra. Újra rápillantottam Louis-ra, akin a várt reakció ment végbe. Csalódás. Mérhetetlen csalódást tükröztek azok a mindig vidáman csillogó kék szemek.

-          Csak a deszkámért jöttem vissza. – Mintha magától nem vette volna észre… Szép volt Rachel! Nem elég, hogy egy tirpák paraszt vagy, még csinálj hülyét is magadból! Tapsoltam meg magamat gondolatban, amiért ilyen frappáns magyarázattal álltam elő, bár azt sem tudom, hogy egyáltalán miért mondtam. 

Egy ideig csak farkasszemet néztünk egymással. Talán egy-két percbe is beletelt. Elmerültem abban a szempárban, melyben mindössze három dolog lapult. Csalódás, könyörgés és vágy. Nem bírtam tovább állni ezt a tekintet. Egyszerűen csak gázt adtam és elhajtottam a messzeségbe.

Végül is rájöttem, hogy a „Rohanjunk ki a világból” akcióm nem a legmegfelelőbb ebben a helyzetben és nehezebben kivitelezhető, mint azt én gondoltam. Egy, nekem ezalatt, a címszó alatt egy másik ország tájainak bejárása rejlik. Hawaii egyik szigetén lakunk, ergo szükségem lenne egy repülőjegyre, kajára, ruhákra, bőröndre, fürdőcuccokra, a fényképezőgépemre és még a telefonomra is. Ezekkel a baj, hogy haza kéne először mennem, ahol azonnal lebuknék minimum Maya előtt, aztán be kéne vásárolni, és ha ezek még nem lennének elegek, akkor ott van az én drágalátos jó apám, aki kiherélne, ha megtudná a kis tervem. Nem olyan egyszerű ez, hogy csak a motoromon átmegyek egyik országból a másikba. A filmekben mindig ez van. Ez nem fair! Miért nem lehet minden olyan egyszerű, mint a mozivásznon? Lehet, hogy mégis csak túl sok filmet nézek?! Na, de a lényeg, hogy a „Hagyjunk itt mindent” program tolódik.

A kertben leparkoltam a motort és bementem a házba, ahol megint csak belecsöppentem a jókedvű társaság pillanataiba. Ahogy délután, pont olyan gyorsan hallgattak el most is az érkezésemre. Niall amikor meglátott, megint eljátszotta a „Hogyan törjük el a nyakunkat?”-féle fejrángást és újra halaszthatatlan dolga akadt a konyhában. Mintha visszatekerték volna a szalagot, Maya úgy vágtatott a szöszi után csak most megtoldotta egy „Ezt nem hiszem el!” mondattal. Furcsán néztem utánuk. Ezeknek meg mi bajuk? Már elsőnek is furcsa volt, másodjára már bizarr. Megráztam a fejemet és ezzel feleszmélve a látottakból, körbenéztem a nappaliban, ahol ugyanaz a társaság volt. Pont, mint délután. Az egyetlen kivételt Liam képezte, akinek most háta mögé voltak kötve a kezei. Zayn és Harry pedig félve nézett össze egymással, majd rám.

-          Rachel én meg akartam csinálni azt a szobrot, de… nem volt itthon méz! – magyarázkodott Zayn, vagy legalábbis próbált, mert az ezt követő mondat nem támasztotta alá a sztoriját.

-          Maya! Engedd. Már. El. A. Mézet! – hallatszott Niall küszködő hangja. – Nem hiszem el, hogy már egy mézes kenyeret sem kenhetek magamnak! Hová fajul ez a világ?! – szemöldökömet felhúztam, és kérdőn néztem Zayn-re, amikor hirtelen csörömpölés hangja szűrődött ki a konyhából. Ekkora barmokat!

-          Na, most már tényleg nincs itthon méz. – húzta el a száját a kis hazug. Harry úgy gondolta, hogy most ő következik a magyarázat terén, mert még mindig láttam rajta a barna hajkoronáját.

-          Tudod Rachel, én azért nem vagyok még kopasz, mert elromlott a hajvágógép. Az ollót meg… véletlenül beraktam a sütőbe és beolvadt. – Na, ez aztán már kreatív volt Harold… Nem elég, hogy hazudoznak, de még hülyének is néz az összes. És még így is azt kívántam, hogy bárcsak ez lenne a legnagyobb problémám…

-          Nem érdekel. – vontam vállat. Nem rájuk haragudtam. Nem volt e mögött semmi hátsószándék, egyszerűen csak nem volt erőm ilyenekkel foglalkozni. A két srácnak egyszerre kerekedett ki a szeme. „Nagy és könyörtelen Rachel mond mit?” körülbelül ilyen kifejezés ült ki az arcukra.

-          Hogy mi? M-mit mondtál? – dadogta Zayn.

-          Jól hallottátok. Nem érdekel. – még egy nemtörődöm vállrántás, azzal fogtam magam és otthagytam a két fiút, akiknek az álluk már a padlót súrolta a döbbenettől.

Elindultam a gondolkodó helyemre, ami ez esetben a szobámból nyíló teraszt jelentette. Mindig is imádtam itt kint ülni és csodálni az elém tárulkozó óceánt. Behuppantam a teraszon lévő gömbfotelembe és onnan figyeltem a tájat, közben mélyeket szippantva a sós levegőből.

A gondolataim megint egyetlen egy ember felé irányultak, Louis felé. Egyszerűen nem tudtam kiverni a mai dolgokat a fejemből. Pórbáljuk pozitívan felfogni a dolgokat és meglátni minden jót a rossz mögött. Haladjunk szépen sorba.

1. Kirúgtam az ágyból a pasimat és elkezdtem vele ordítozni, mert azt hittem Louis az, ezzel teljesen hülyét csinálva magamból. --> Fejlesztettem a rögtönzési képességemet.

2. Tönkre tették a randimat mind a ketten. --> Spóroltam a pénzzel, csak az italokat kellet kifizetni.

3. Irdatlanul retardált és szadista büntetéseket osztottam ki, amivel ugyancsak hülyét csináltam magamból, ma már másodjára. --> Azonnal megpróbálták kimagyarázni, ergo félnek tőlem.

4. Louis utánam jött és megcsókolt. --> Ha pozitívan akarjuk felfogni, akkor ez csak egy baráti smár volt semmi több.

5. A tudat, hogy megcsaltam Evan-t. --> Már hetek óta mindig faképnél hagy és még az italokat is én fizettem ki. Vegyük ezt egy kisebb bosszúnak az eddigiekért. Ki hagyja ott a barátnőjét az évfordulóján, könyörgöm? Igen. Talán egy kicsit enyhült a bűntudat, de nem sokkal.

6. Elcseszett drámai elviharzás. --> Legalább motoroztam egy jót.

Ez már hat pont, ami nem hagyja, hogy levessem magam a teraszról. Talán most már egy kicsit jobban is érzem magam. Ha megint elő akarnék állni egy bölcs gondolattal, akkor az lenne, hogy igen, minden rosszban van valami jó.

A fejben folytatott „Javítsuk Rachel közérzetét” gondolatmenetemet a teraszajtó nyitódása és csukódása zavarta meg. Harry. Jellemző, még ilyenkor sem hagyják, hogy egyedül legyek. Karba font kezekkel állt előttem és összehúzott szemekkel méregetett, amit én csak egy szemöldökemelkedéssel és egy kérdő tekintettel reagáltam le. Magyarán elővettem a „Mi a szart akarsz?” arcomat.

-          Mit tehetek érted? – kérdeztem egy kulturáltabb formában.

-          Ezt inkább nekem kéne megkérdeznem. – mondta még mindig ugyanazzal a „sunyi” tekintettel a képén.

-          Nem tudom, mire akarsz ezzel kilyukadni. – itt végre átváltott és most egy „Ne nézz már hülyének!” fejjel meredt rám. Mintha öt perce még nem ő nézett volna annak…

-          Jaj, Rachel ne már! Mindenki tudja, hogy valami nincs rendben. Ez nem te vagy – mutatott végig rajtam. – Te nem vagy ilyen antiszociális. Hol van az a mindig pörgős és vicces Rachel, akit megismertem? Aki mindig utánam jön, ha valami bajom van?

-          És most te emiatt éreztél késztetést, hogy utánam gyere? Mert én is mindig ezt teszem? Nem kell ezt csinálnod. Ne érezd úgy, hogy tartozol nekem ennyivel. Nincs szükségem senki sajnálatára. Akár már el is mehetsz, ha csak ennyit szerettél volna. – mutattam az ajtó felé teljesen komolyan, de ő meg sem moccant.

-          Nem ezért jöttem utánad. És nem foglak sajnálni csak tudatni szeretném veled, hogy rám számíthatsz. Ne lökd el magadtól az embereket csak, mert nem vagy éppen a legjobb hangulatodban. És biztosíthatlak róla, hogy addig nem hagyom el ezt az istenverte teraszt, amíg velem jössz! – mutatott a földre. Volt benne valami, amit mondott. Sőt. Az a helyzet, hogy rohadtul igaza volt.

-          Most meg kéne hatódnom? A nagy Harold Styles, a Rachel-ök jó útra térítője? – feleltem arrogánsan és láttam, ahogy arcán végigfut az a mosoly, amit úgy szerettem.

-          Ez az én Rachel-öm! – tárta szét a karjait. – Keblemre! – ha ezt szeretné, én megadom neki. Villámsebességgel ugrottam a nyakába, minek következtében majdnem eldőltünk, de erősebb volt, mint azt gondoltam és két karjával végül stabilan megtartott.

-          Na menjünk, mielőtt még meggondolnám magam. – mosolyogtam rá, ő viszonozta és együtt lementünk a nappaliba, ahol Liam éppen próbálta felvenni a csörgő mobilját, de ez hátrakötött kézzel, kicsit nehézkesen ment neki. Végül apu segített neki kihalászni a telefonját a zsebéből és a füléhez emelni.

-          Igen. Igen? – egy kérdő tekintet - Nagyszerű! Köszönöm. – apu kinyomta neki a hívást, Liam pedig szólásra nyitotta a száját.

-          Bejelentem, hogy a házunk hivatalosan is árvízmentes és biztonságos övezetté vált! Akár már ma hazamehetünk. – itt mindenki inkább hallgatott. Mi van ezekkel? Hát nem örülnek a hírnek?

-          Srácok… - kezdett bele apu – ha gondoljátok, maradhattok még pár napig. Szeretnétek? – mindenki egy megkönnyebbül sóhajt hallatott és őszintén, én is örültem ennek az ötletnek.

-          Ó, Michael! Már azt hittem sose kérdezed meg! – Niall apám vállára tette a kezét és ezt teljesen meghatottan mondta végig, még egy álkönnycseppet is letörölt az arcáról.

-          Na lányok, ti mit gondoltok? Maradhatnak? – hirtelen nem tudtam, mit feleljek. Nagyon szerettem volna, ha maradnának. Ebben a pillanatban Louis lépett be az ajtón ugyanolyan tekintettel, mint amikor otthagytam. Ez az egy dolog segített eldönteni a válaszomat.

-          Szerintem nem jó ötlet… - lesütöttem a szemem, de még így is éreztem magamon a kérdő tekinteteket. A francba…

Maya szemszöge:

Teljesen lefagytam Rachel kijelentése miatt. De végig nézve a társaságon, nem csak én fogadtam hitetlenkedve, amit mondott. Egyedül egy valaki nem volt megdöbbenve, még pedig Louis, aki akkor lépett be az ajtón. Kicsit sen lepődött meg. A szemei inkább szomorúan csillogtak. Azon kaptam magamat, hogy megsajnálom. De várjunk csak! Miért szomorú... és Rachel miért ilyen elutasító a srácokkal szemben? Szinte láttam magam előtt, ahogy felkapcsolódik egy kis lebegő villanykörte a fejemben, megvilágítva a sötét zugokat. Itt valami történt! Ugyan jelen pillanatban inkább kerülni akartam Rachel-t, nehogy kicsússzon a számon az, amit megtudtunk Cukipofival Evan-ről, de beszélnem kellett vele. Most felmerül a kérdés, hogy miért nem akarom elmondani neki. Egyszerű! Nem tudom hogy hogyan mondhatnám el. Hogyan mondjam meg neki, hogy Evan csak játszik vele és jelen pillanatban is valószínűleg megcsalja azzal a szőke kis ribanccal? Evan, aki most szinte az egész világot jelenti neki. Anyu után Evan volt az első dolog, ami ismét boldoggá tette. És legyek én az a kegyetlen szörny, aki elveszi tőle a boldogságot?! Minden bizonnyal..... De még ki kell várni a megfelelő pillanatot.

Most azonban nem volt időm ezen agyalni. Cselekednem kellett. Így hát én voltam az, aki megtörte a feszült csendet.

-          Nox, beszélhetnék veled? – Istenem, de utálom a második nevünket használni. – A konyhában. – jelentettem ki jelentőségteljesen és meg sem várva az ellenkezését elvonultam az említett helyiségbe.

Amikor beért még mindig nem mondott semmit csak állt előttem és szemeit a pultra szegezte.

-          Mi történt? – kérdeztem tőle komolyan miközben odaléptem mellé.

Az alsó ajkába harapott, így tudtam, hogy most bármi is jön ki a száján az hazugság lesz.

-          Csak az, hogy Evan-nel befuccsolt a randink.

-          Sajnálom. – hazudtam én is. – De a srácokkal mi bajod? – végül úgy döntöttem, kibökön azt, ami igazán érdekel. – Mi történt Louis és közted?

Olyan hirtelen kapta fel a fejét, mintha azt mondtam volna, hogy holnap elutazom Franciaországba és beállok egy vándorcirkuszhoz rinocérosz szart lapátolni. Nem döbbenetet vagy értetlenséget olvastam ki a szemeiből, hanem félelmet. Felvont szemöldökkel vártam a válaszát.

-          Semmi! – vágta rá. – Miért mit tudsz? – kérdezte ijedten.

-          Mit kéne tudnom?

-          Szerinted tudnom kéne, hogy mit kéne tudnod?  - láttam rajta, hogy kezd megint ideges lenni. – Egyébként ha már itt tartunk te mit tudsz, amit nekem kéne tudnom?

-          Hogy érted? – most én voltam az, aki megijedt. Vajon rájött?

-          Mióta ott hagytalak a parton, azóta folyamatosan kerülsz. Szerinted nem tűnt fel? Na meg Niall is folyamatosan menekül, nehogy egy szobába kelljen lennie velem. Mi folyik itt Maya?

Úristen! Most mit mondok neki? Gyerünk Maya rögtönözz abban jó vagy. Gyerünk gyerünk találj ki valamit! Ekkor a tekintetem a konyha követ tarkító mézre kúszott.

-          Basszus.... nézzenek oda még nem takarítottam fel a mézet! – kínosan felnevettem.

Mielőtt még Rachel idegesen megakadályozhatta volna a hirtelen jött rendmániám beteljesedését, Liam jelent meg az ajtóban.

-          Lányok... – láttam rajta, hogy mennyire nehezére esik kimondani a szavakat.

-          Liam, én sajnálom. – szólalt meg hirtelen Rachel, aki úgy szintén látta, milyen rosszul esett Liam-nek a tiltakozása az ittlétük ellen. – Maradhattok ha szeretnétek. Nem azért mond...

-          Semmi baj. – fojtotta belé a szót. – Elmegyünk. Louis elmondta, vagyis leírta a véleményét és rávilágított, hogy nem lóghatunk mindig a nyakatokon. Ráadásul nem lakunk messze. – itt már elvigyorodott. – Bármikor átjöhettek. Na meg nekünk is lesz egy második házavatónk.

Rachel-el egyszerre mosolyodtunk el.

-          Nos, akkor megyek én is pakolni. Csak gondoltam szólok. – megfordult és magunkra hagyott minket a konyhában.

Rachel még egy utolsó „Na kibököd?” pillantást vetett rám, de amikor látta, hogy nem kívánok semmit mondani, kiment Liam után. Remek! Most utál! Nagyot sóhajtottam miközben a konyhapultra támaszkodtam. Most komolyan. Próbálok helyesen cselekedni és ez a vége. Mindenki tudja, hogy mindig a követeket nyírják ki, ha rossz hírt hoznak. Nem akarom látni, ahogy Rachel darabokra hullik. Olyan rossz dolog, ha boldognak akarom látni?

Pár perc után rájöttem, hogy ha megválaszolhatatlan kérdésekkel bombázom magamat, az nem segít semmit, ezért inkább felfedező körútra indultam az imádott sajtos pufim társaságában. Először Harold-hoz nyitottam be, aki éppen nekem háttal, egy szál alsógatyában állt.

-          Harold Styles! Még a végén rád vetem magamat. – vigyorodtam el gonoszan.

-          Ne leskelődj! – kiáltott fel és gyorsan megpróbálta eltakarni magát, mintha valóban szégyenlős lenne. – Mióta megláttalak tudtam, hogy meg akarsz rontani, te kis kéjenc! – elvigyorodott. – De ha nagyon szeretnéd... – sóhajtotta miközben elindult felém.

-          Ááá meggondoltam magamat! – kiáltottam fel játékosan, de elkapott és feldobott a vállára.

-          Ne csak a szád legyen nagy! – az ágyhoz vitt és rádobott. Végül ledobta magát mellém, majd szomorú szemekkel nézett rám. – Fura, de nem akarom itt hagyni ezt a bolondok házát. – grimaszolt.

-          Nyugi! Nem szabadulsz meg tőlünk. Nincs messze a házatok. Lehet, hogy éjjel nappal ott lógunk majd Rachel-lel, szóval...

-          Vagyis Nox-xal? – felnevetett, én meg tettetett sértődéssel pattantam fel.

-          Tudod mit? Remélem sosem látlak többet te nagyképű bolond! – jelentettem ki vigyorogva miközben felkaptam a leejtett sajtos pufimat a földről, aztán kiviharzottam a szobájából berántva magam mögött az ajtót.

Ezután átmentem a szemben lévő ajtón, hogy megnézzem Zayn hogy halad, na meg hogy bepótoljam az elmaradt fejmosást, amiért kikotyogta a Leo-val folytatott viszonyomat... PONT NIALL-NEK! Odabent legnagyobb döbbenetemre apám is bent volt.

-          ...tehát ezt a sampon után szoktam felkenni. – magyarázta éppen az apám, egy flakont tartva a kezében.

-          Én is így csinálom, de aztán még ezt is rákenem, hogy megmaradjon a formája. – magyarázta Zayn egy másik flakont tartva. Észre se vettek, olyan elmélyülten társalogtak a hajápolásról. Hát igen, az én drága apám imádja a hajkoronáját.

-          Erre még nem gondoltam. – apám szinte áhítattal figyelte a flakont Zayn kezében. – Megfoghatom? – kérdezte Zayn tökéletesen belőtt hajára pillantva.

Ez volt a „Köszönöm szépen, én ebből nem kérek!” pillanat, így ebből a helyiségből is távoztam. A hármas számú ajtó mögött találtam rá Niall-re, aki éppen a szekrényből dobálta a két méteres távolságra lévő dobozba a ruháit. Vagyis többnyire csak mellé dobálta őket.

-          Ejha! Te aztán tudod, hogyan kell pakolni. – állapítottam meg elismerően, miközben leültem az ágyára.

-          Meg van a sajátos módszerem. – jelentette ki sértetten miközben felém fordult.

Szeme a másodperc töredéke alatt bemérte a kezemben lévő sajtos pufit. Az agyam egyből „Drágasssszágom” szindrómára váltott, de amikor megláttam vágytól csillogó kék szemeit, olyat tettem, amit nem sűrűn szoktam. Felé nyújtottam a zacskót.

-          Kérsz? – mosolyogtam rá akaratlanul.

-          Hát ha így felkínálod.... – Kis pofátlan! – Egyébként is most kell ennem, mert nálunk most tuti nincs kaja, így be kell majd vásárolnunk. Az még ezer év. – nézett rám elgyötörten miközben török ülésben helyet foglalt előttem a földön és kivett egy marék sajtos pufit.

-          Háát... végül is csomagolhatok nektek valami ennivalót, csak hogy éhen ne halljatok addig. – gondolkoztam hangosan.

Niall olyan édesen nézett ki miközben öklömnyi méretű, hálásan csillogó szemeivel rám nézett, hogy azt hittem menten a nyakába borulok. Muszáj neki ilyen imádnivalónak lenni? Egyszer még megütöm ezért az biztos.

-          Komolyan megtennéd? – láttam rajta, hogy menten elsírja magát.

-          Nem nagy cucc. – vontam meg a vállamat miközben felálltam. Pillanatnyi agyfasz állapotomban még a sajtos pufit is oda adtam neki és üres kézzel indultam el ki a szobából.

Mielőtt kiértem volna, a karjai a körém fonódtak és hátulról megölelt.

-          Te vagy a legjobb. – motyogta én meg éreztem, hogy olyan vörös leszek, mint a vére, ami hamarosan folyni fog, ha nem enged el.

Zavaromban köhintettem egyet és miután kibontakoztam az öleléséből gyors léptekkel hagytam magam mögött. Még mindig tök vörös voltam, amikor leértem az alsó szintre és megláttam Louis-t a kanapén ülni. Tudtam, hogy komoly baja lehet, amiért itt ücsörög egyedül a doboza mellett, így rögtön odamentem hozzá. Hátulról ugrottam mellé a kanapéra, egy széles vigyorral az arcomon. Ugrott egyet a hirtelen jött társaság miatt, de nem bökött ki egy árva szót sem. Ja persze! Én hülye! Most nem beszélhet. Jellemző most akartam bratyizni vele, erre tessék.... Jaaaaj Tomlinson nekünk ez nem megy. Magamban gondolkoztam de tényleg elkezdtem rázni a fejemet.

-          Tudom, hogy nem beszélhetsz, ezért csak bólogass. – jelentettem ki, mire ő értetlenül nézett rám. – Te rontottad el Rachel és Evan randiját igaz? – vonakodva ugyan, de bólintott. – Nem haragszom nyugi. – mosolyodtam el, mire neki ismét egy értetlen pillantás jelent meg az arcán. – Ezen kívül csináltál valamit igaz? – bólintás. – Amikor elmentél a motorral akkor Rachel után mentél, igaz? – bólintás. – Mit csináltál vele? – tudtam, hogy erre nem elég egy bólintás, így felkaptam az asztalon heverő jegyzettömböt és egy tollat, majd  mind a kettőt a kezébe nyomta.

Louis elgyötörten nézett rám, de mikor látta, hogy nem tágítok végre elkezdett írni. Villámgyorsan körmölt hosszú másodpercekig. Már kezdett elfogyni a türelmem, végül letépte és átnyújtotta a felső cetlit.

Én menni motor, látni, gurul, elé, esik, mond, csizmás kandúr, orrlyuk, retardált fóka, vörös köd, aztán fal, végül lök, én néz mint tehén, aztán el, aztán vissza, fog deszka, el, én marad.

EZT NEM HISZEM EL! Még most is képes ezzel az érthetetlen bla bla-val magyarázkodni?   

Ő büszkén nézett rám én azonban csak egy lefáradt pillantással nyugtáztam a kreativitását. Már éppen meg akartam neki parancsolni, hogy egyszerűen bökje ki, de ekkor megjelent Zayn. Rájöttem, hogy milyen helyzetbe hozott, így rögtön felpattantam Louis mellől.

-          Maya... én... – kezdte Zayn, de én elsétáltam mellette és eltűntem a konyhában anélkül hogy ránéztem volna. Hogy ütne el egy fagyis kocsi!

Mire összecsomagoltam egy csomó kaját és ismét visszatértem a nappaliba, már mindenki ott volt Liam-en kívül. Mikor ezt megállapítottam éppen akkor jelent meg. Rachel hozta a dobozát, ő meg hátra kötött kézzel követte. Harry Liam elé állt egy széles vigyorral.

-          Büszke vagyok rád, amiért ilyen kitartóan teljesíted a büntetésedet. Adj egy pacsit! – elröhögte magát, majd vállba veregette az ingerülten rámeredő Liam-et.

-          Harry még mindig van nullás gépünk. – szólalt meg Rachel, mire a fürtöske elhallgatott. – De ha ennyire elemedben vagy, akkor biztos nem nagy gond, ha két dobozt cipelsz majd. – gonoszan elvigyorodott és az említett kezébe nyomta a csomagot.

-          Nem kell cipekednetek. Elviszlek titeket kocsival. – apu is megjelent, kezében a slusszkulcsokkal.

Erre mindenki (Louis-on kívül) egy hálás „Köszönjük”-kel reagált és elkezdte felvenni a dobozát. Én még Niall holmijának a tetejére ráraktam egy újabb dobozt, tele kajával és búcsúzóul rámosolyogtam.

-          Ígérjetek meg valamit! – jelentettem ki vigyorogva, mire mindenki megállt. – Ha most véletlenül valaki felgyújtja a házat vagy esetleg felrobbantja, ne törjetek be egy ablakot se, hogy bejussatok. Egyszerűen csak hívjatok minket. – rájuk kacsintottam ők meg halványan elmosolyodtak. Louis egy bólintással jelezte, hogy érti, majd ő is kilépett a házból a többiek után.

Természetesen előtte még ránézett Rachel-re, aki megfeszült mellettem és még a mosoly is eltűnt az arcáról. Ki fogom deríteni, hogy mi történt köztük, ha addig élek is! Miután Louis becsukta az ajtót, Rachel sarkon fordult és ott hagyott. Szinte fojtogatott a csend. Üresnek éreztem a házunkat. Alig egy perce mentek el nekem meg máris hiányoztak. Mi lesz ha majd vissza mennek élni a félbe hagyott életüket?