25. fejezet

Aloha! : )
Tudjuk, hogy sok volt az előző résznél a kihagyás, de azért rosszul esett, hogy összesen két... igen döbbenet, de mindössze kettő darab komi érkezett (amiket természetesen köszönünk szépen : ) ). O.o Reméljük ez azért a mostani fejezetnél változni fog (pozitív irányba). Mi pont olyan szívesen olvassuk a ti szavaitokat, mint ti a mieinket (reméljük : $ ), ezért ne fukarkodjatok, hiszen mindig szoktunk válaszolni minden visszajelzésre.
A jó hír viszont, hogy meg van a KILENCEZER megtekintés!!! : D Elképesztő, hogy ilyen sok megtekintést érdemel a légből kapott hülyeségeink tárháza : P Mivel ezt a felső szöveget általában senki sem olvassa el, így nem is koptatom tovább a billentyűzetemet : ) Jó szórakozást kívánunk!  <3

Maya szemszöge:

Idegesen, öles léptekkel szeltem a kihalt tengerpartot. Mivel már alacsonyan járt a Nap, így már csak alig volt pár ember az egész környéken. Ezek is főleg csak szerelmes párok voltak, akik kiültek megnézni a naplementét, ami gyönyörű narancssárga színbe öltöztette a partot.

Hülye Zayn! Morogtam magamban, miközben belerúgtam egy méretes homokbuckába. Elárulva éreztem magamat. Megbeszéltük, hogy segít nekem. Erre tessék! Elárult! Megint! Most meg kerülhetem az egész bandát, de mindenek előtt...

-          Maya! – Niall-t. Morogtam magamban miközben gyorsítottam a tempón.

Hiába sétáltam eszement sebességgel, pár másodperc múlva Niall ujjai a csuklómra fonódtak, majd szembe fordított magával. A bőröm bizsergett ott, ahol az ujjai hozzám értek. Ez enyhén szólva megnehezítette a koncentrálást. Idegesített ez az érzés.

-          Mi volt ez az előbbi? – nézett rám átható kék szemeivel a válaszra várva.

-          Miért nem kérdezed meg Zayn-t? Ma úgy tűnik, úgy is az „Igazságosztó”-t játssza. – jelentettem ki komoran, majd fordultam volna, hogy induljak. Niall azonban nem engedte el a kezemet.

-          Kérdeztem, de azt mondta, hogy tőled kérdezzem. – mondta komoly képet vágva. Innen tudtam, hogy nem lesz egyszerű leráznom, hiszen rá a komoly kép aztán tényleg nem volt jellemző. Zayn, egyszer tuti kinyírlak!

-          Hát akkor van egy rossz hírem, mert...– Niall belém fojtotta a szót.

-          Maya. – tekintetét belefúrta az enyémbe, amitől kényelmetlenül éreztem magamat.

-          Miért nem hagysz már békén? – nyögtem ki zavaromban, miközben kirántottam a kezemet  az ujjai közül.

-          Mert tartozol nekem egy magyarázattal. – Szemei szomorúan csillogtak.

-          És miért is tartozom én neked bármivel is? – vontam fel a szemöldökömet miközben keresztbe fontam magam előtt a kezeimet.

-          Amiért játszottál az érzelmeimmel. Amiért játszottál... velem. – lesütötte a szemeit. Belesajdult a szívem. Ha tudnád, hogy mennyire... Nem! Nem érzékenyülhetek el! Nem hagytam, hogy az arcom bármi mást tükrözzön a megvetésen kívül.

-          Sajnálom. Ilyen vagyok. Unatkoztam. – jelentettem ki, majd hirtelen megfordultam, hogy végre eltűnhessek és szabadon engedhessem a visszatartott könnyeimet. Már éppen készültem megadni magamat az érzelmeimnek, amikor Niall hangját hallottam meg mögülem.

-          Hazudsz. – görcsbe rándult a gyomrom.

-          Tessék? – fordultam vissza meghökkenve, hátha rosszul hallottam.

-          Jól hallottad. – közelebb lépett hozzám. – Hazudsz. Ez csak egy álarc. Ezzel akarsz mindenkit eltaszítani magadtól.

Sikerült kicsikarnom magamból egy keserves kacajt. Esküszöm színésznőnek kellene lennem. Már csak vele kell elhitetnem a látszatot, hogy végre leszálljon rólam.

-          Csak ezt akarod hinni. Azt hiszed, hogy az a védtelen kislány vagyok, akivel horror filmet néztél összebújva a kanapén. Az igazság az, hogy én az a lány vagyok, aki hónapokon keresztül csak szex alapon volt együtt egy sráccal és aki utána összejött az egyik legjobb haveroddal, csak hogy láthassa ahogy szenvedsz. Ez vagyok én Niall. Ébredj fel!  - nehezebb volt kimondanom ezeket a szavakat, mint hittem. A szívem minden szónál újra meg újra fájdalmasat dobbant. Annak azonban örültem, hogy ennek ellenére legalább magabiztos, egyenesen megvető hangsúllyal tudtam kimondani a kegyetlen mondatokat.

-          Miért félsz tőlem ennyire? – nézett rám magabiztosan, én meg hirtelen nem értettem, hogy hogyan jutott erre a megállapításra abból, amit mondtam.

-          Én nem félek! – mondtam határozottan.

A következő pillanatban Niall odalépett hozzám. Mielőtt még hátrálhattam volna, megragadta a kezeimet és oda rántott magához. A szívem eszeveszett tempóban dübörgött, amiért alig pár centiről meredtem fullasztóan szép szemeibe. Csak szaggatottan tudtam venni a levegőt, a kezeim pedig remegtek a tenyerei alatt, a mellkasához szorítva.

-          Látod? – hallottam, hogy elcsuklik a hangom, de próbáltam keményen a szemébe nézni, hogy ne bukjak le.

-          Igen, látom. Nem csak hogy félsz, egyenesen rettegsz tőlem. Mondd el, hogy miért! – megpróbáltam szabadulni, de nem eresztett.

-          Eressz! – sziszegtem a fogaim között, mert menekülni akartam.

-          Először válaszolj! Miért rettegsz tőlem? – még közelebb hajolt hozzám, így a lehelete csikizte az arcomat.

-          Mert... – elhallgattam. Miért nem tudok rögtönözni? – Mert... – szemeim próbáltak szabadulni a pillantásától, de nem ment. Éreztem, hogy a könnyeim, megtagadva az akaratomat folynak végig az arcomon. Niall elképedve nézett rám.

-          Mondd ki! – suttogta, mintha csak bátorítani akarna, de én megráztam a fejemet.

Soha! Kiáltottam magabiztosan magamban, de a könnyeim még mindig lassú folyókként szántották végig az arcomat. Mióta anyu elment, soha senki sem látott ilyen törékenynek. Gyűlöltem magamat, amiért ez a valaki pont Niall volt. Megfogadtam, hogy többet nem sírok, de az első könnycseppel megszegtem a fogadalmamat. Ismét gyenge és sebezhető voltam. Ezért akartam ellökni. Pontosan ettől féltem. Lerombolt mindent, amit felépítettem. Olyan jól ment minden, amíg meg nem ismertem. A hülye mosolya. A hülye humora. A hülye szép szemei. A hülye barátai. A  családom lettek, az életem részei. Most meg tönkre teszek mindent. El fogom őket is veszíteni. El fognak sétálni, pont mint anyu. Niall is itt fog hagyni, mindegy mit érzek. Minden olyan jól ment nélkülük... Miért kellett idejönniük egyáltalán? Miért kellett nekik az a rühes motor? Miért nem tudtak egyszerűen csak felszívódni? Miért bonyolítanak meg mindent? Miért nem vált be a tervem?Miért nem utál? Miért kell ilyen megértőnek lennie? Miért kell hangosan kimondanom, hogy mit érzek? Miért? Miért? Miért?

-          Miért? – folytatta a gondolat menetemet, mintha csak én mondtam volna ki. – Miért löksz el magadtól? – a szemei egyszerűen megigéztek.

-        Mert... – futottam neki még egyszer. Nem tudtam tovább Niall szemébe nézni, így muszáj volt behunynom a szememet. Vettem egy mély levegőt és csak azután szólaltam meg. – Mert tudnálak szeretni és ez megijeszt. – elcsuklott a hangom és még több könny száguldott végig az arcomon.

Olyan megkönnyebbülés lett rajtam úrrá, amiért kimondhattam végre az igazságot, hogy kis híján összecsuklott a lábam. Niall azonban derekamra fonva kezeit tartott, majd mielőtt még kinyithattam volna a szemeimet, puha ajkait az enyéimre tapasztotta. A szívem fájdalmasan nagyot dobbant, mintha örömtáncot járna. Gondolkozás nélkül fontam körbe a nyakát. Ő ha lehetséges, még közelebb húzott magához. Olyan szorosan tartott, mintha az élete függne tőle. Mondanám, hogy pillangók repkedtek a gyomromban, de az még csak meg sem közelíti azt a mindent elsöprő érzést, amit akkor éreztem. Sokkal inkább egy gnú csorda trappolásához hasonlítanám. A szívem a fülemben dobogott. Teljesen elveszítettem a controllt, így hajába túrva én is közelebb húztam őt magamhoz. Nem érdekeltek a következmények, nem érdekelt, hogy ezzel mennyire megnyílok előtte. Nem érdekelt a taktikám, se a fal, amit felhúztam az érzéseim ellen. Most szabadjára engedtem minden vágyamat. Hosszú percekig csak faltuk egymás ajkait. Soha sem éreztem ilyet. Úgy éreztem, mintha megszűnt volna minden. Mintha darabokra hullott volna a világ és ő lenne az egyetlen biztos pont benne. Fogalmam sincs, hogy mennyi ideig álltunk így a parton, de végül mikor levegő hiány miatt el kellett válnunk, rájöttem, hogy mit is tettem. Elengedtem és hátráltam tőle legalább három lépést. Ijedten az ajkaimra tettem az ujjaimat, mintha nem akarnám elhinni, ami történt.

-          Maya... – lépett közelebb Niall enyhén zihálva, de én a szavába vágtam.

-          Ezt nem kellett volna. Én... sajnálom. Nekem most... mennem kell. – dadogtam még mindig hátrálva.

-          De én... – lépett felém közelebb de magam elé tettem a kezemet, mintha csak egy falat akartam volna felhúzni közénk. Egy falat, amit az imént mászott meg. Egy falat, ami olyan biztosan állt eddig, de most bármelyik pillanatban darabokra hullhat.

-          Kérlek ne! Jó éjt! – jelentettem ki, majd miután megfordultam őrült sprintbe kezdtem.

Csak futni és futni akartam, amíg ki nem futom magamból az érzéseim okozta zavaromat. Pont, mint a Forest Gump-ba. Futni hónapokig, majd egyszer csak elégedetten megállni. Azonban hála a reggeli futásoknak és hogy nem laktunk olyan messze a srácoktól, hamar hazaértem, mielőtt ez még bekövetkezhetett volna. Lihegve, könnyekkel az arcomon, a sírógörcs szélén állva értem a házunk elé. Már éppen azon voltam, hogy drámaian beviharzok, mint valami kiskirálylány, majd beszaladok a szobámba és az ágyamra vetve magamat, szárazra sírom a könnycsatornáimat, de rájöttem, hogy Rachel éppen depikúrán van, így ezt az ötletet elvetettem. Már csak az kellene hogy ő is ilyen szánalmasnak, gyengének és összetörtnek lásson. Idegesen saját hülyeségem, a tehetetlen dühöm és az érzelmeim keltette félelmeim miatt egy isteneset rúgtam a falba. A lábujjam is elkezdett fájni, így mint valami vulkánból a láva, kitört belőlem a sírás. Hátamat a falnak vetettem és azon támaszkodva csúsztam le a földre. Sírtam, mit valami ovis, de egyszerre boldog is voltam. És mindegyik bennem tomboló érzés közül ez volt a legrosszabb. Nem lehettem boldog a csók miatt. Fejben már azt terveztem, hogy hova szökök el arra az időre amíg az édes drága One Direction a nyaralását tölti az otthonomtól pár kilométernyire, amikor ismét eszembe jutott a csók. Szinte még mindig éreztem az ajkaimon. Szinte égetett az emléke. Könny áztatta arcomat a tenyereimbe temettem. Mit tettem?

Rachel szemszöge:

Éppen Marley meg én című film közepén jártam, amikor (ki gondolta volna?) megcsörrent a mobilom. Már megint. Kezdtem kikelni magamból, így hát elég idegesen vettem fel a megállíthatatlanul zenélő telefonomat.

-          Ha azt hiszed, hogy egy kis szex-szel újra puszi pajtások lehetünk, akkor ki kell, hogy ábrándítsalak, mert irtó nagyot tévedsz! Amit tettél, nem lehet helyrehozni egy kis digi-dugival, érted? Ez nem így működik! És ha most megkérhetlek akk…

-          Rachel? – Mi a szar? A vonal túlsó végén nem Evan volt, de nem ám. Akinek előadtam a szex-szel kapcsolatos kioktató beszédemet, az  …. edző volt… Esküszöm, ilyen nincs…

-          Rachel? Ki az a Rachel? Nem ismerek semmiféle Rachel-t! Sajnálom, de azt hiszem téves számot hívott! Viszhall! – azzal lecsaptam a telefont. Na tessék, most megint hazudhatok, pedig annyira nem szeretek… khm… de komolyan. Eléggé nehezemre esnek az ilyen pillanatok. Vártam egy percet, majd újratárcsáztam a számot.

-          Igen?

-          Adjon isten, edzőbá! – jól van na… próbálom lazán megoldani a dolgot. – Hallom keresett. Tudja az unokatesóink még mindig itt tanyáznak a lakásunkban és nincs jobb dolguk, mint telefon betyárkodni. Hát nem borzasztó? Most mondja meg, milyen világban élünk, ha már ilyen fiatalon is a rosszaságokon jár az eszük? Meddig fajulhatnak még a dolgok? Tán 15 évesen már mindegyikből bankrabló lesz meg sztriptíz táncos? Belegondolni is rossz. De most őszintén, én ilyen idős koromban a játszótéren hintáztam a szüleimmel, nem pedig a roko…

-          Teljes mértékben igazad van Rachel, de most fontosabb dolog miatt hívlak. – Azt hiszem egy kicsit részletes voltam és már nem bírta tovább… de Who careeees?

-          Ennél fontosabb? Hát nem tudom az, hogy lehetséges, de… khm… most talán eltekinthetek a világ szégyenei témától. Hallgatom. – éés meg volt a lezárás. Régi Rachel visszatért.

-          Van egy jó és egy rossz hírem. Melyikkel kezdjem? – ez kérdés volt? A sorrend egyértelmű!

-          Természetesen a rosszal és utána a jót, de ezt már tudhatná edzőbá. Hadd mondjak egy példát. HA! Az első hír annyira és olyan mértékben borzasztó, hogy most azonnal le kell, hogy vessem magam egy több száz méteres szakadékba, akkor az azt követő jó hír talán még megmentheti az életemet. Ez mindig így kóser. – még bólogattam is magamnak az irdatlan nagy bölcsességem miatt, bár ezt ő nem láthatta.

-          Értem… - Ennyi? Elmagyarázom ilyen szépen, és csak annyit kapok, hogy „Értem” és egy kínos hallgatás a végére? Na hát ez nagyon nem volt szép! – Szóval akkor kezdem a jó hírrel. – egy fej csapás az üvegasztalba. Igaz, hogy rettentően fájt, de megérte. Lehet ez az ember még ennél is hülyébb?

-          A rosszal…

-          Miért a rosszal? – igen… lehet.

-          Lényegtelen, csak bökje már ki!

-          Tehát a jó hír, – FELADOM! – hogy mentek Ausztráliába az egy hetes röplabda világkupára, - sikoltás – a rossz pedig, hogy nincs selejtező. Tudom, mennyire szerettek játszani, ég bennetek a versenyszellem, de sajnos most egy versennyel kevesebb lesz, mert a csapat alapból bekerült a döntőbe.

-          Jaj edzőbá… fogalma sincs milyen mély traumát okozott ez számunkra… – szipogtam ironikusan. – De, - derültem jobb kedvre - majd valahogy túltesszük magunkat a dolgon. Köszönöm, hogy felhívott. Viszhall! – és bontottam a vonalat.

Eldobtam a telefonomat a nappali másik felébe, és örömtáncba kezdtem. A legelső gondolatom Ausztráliával kapcsolatban az volt, hogy vajon találkozunk-e kengurukkal? Mindig is meg akartam simogatni egy kengurut… vagy a hátára ülni… Milyen jó lehet már kengurulni? Egyszer kipróbálom, az biztos!

Az örömhírt azonnal el akartam újságolni valakinek, aki történetesen Maya volt. De mi van, ha még a srácoknál van? Elindultam az ajtó felé, ahol hirtelen egy halk puffanásra lettem figyelmes. Kinyitottam a bejárati ajtót, szélesre tártam és kinéztem. Körbenéztem, sehol semmi. Szipogás… de nem olyan, amit az imént imitáltam a telefonba, hanem igazi. Ekkor jöttem csak rá, hogy szemmagasságnál lejjebb nem is néztem. Jobb oldalamon, a földön ülve és a falnak dőlve szipogott az én egyetlen ikertestvérem. Mi a retek? Ez egy igazán ritka pillanat, hogy látom sírni… vagy valami olyasmi. Nem szokása. Nagyon nagy erőt kellett vennem magamon, hogy ne rohanjak fel a fényképezőgépemért, és ne fotózzam le ezt ritka és felbecsülhetetlen pillanatot, ami mellesleg eltekintve a körülményektől, igencsak művészi volt.

-          Maya? Te meg mit csinálsz itt… így… a földön… kibőgött szemekkel? – érdeklődtem, ő pedig riadtan rám nézett. Ezek szerint ő sem vett észre engem. Mi tagadás, ugyanazok a gének. Gyorsan letörölte a könnyeit és a fűben kezdett el kotorászni.

-          Hogy én? – Nem. Szerinted mégis kihez beszélek? – Én cs-csak… Jaj, ez annyira szomorú! Nézd csak meg! – mutatott a fűben mászkáló katicabogárra (?) – Egyedül van! A családja elhagyta, és most egymagában tengődik itt a zöld gyepen, hol a madár se jár, csak egy ikerpár… - egy igazi költő veszett el benne nagyon, de nagyon mélyen. Értékelném is, de ha ilyen hazugsággal akar beetetni, az lehangol. Maya ennyinél még te is többre vagy képes a kamuk terén! – Olyan borzasztó! Már egy bogár sem élhet boldogan ezen a világon! Ez annyira, de annyira elszomorít. – szipogta továbbra is. – Na ja… egy bogár életét veszi a szívére… ez aztán már kacifántos egy hazugság volt Maya Nüx Davies! De én sem mondom el a bajom, akkor az övét sem erőltetem.

-          Maya… a bogarak leszarják a ”családjukat”… na de mindegy is. Van egy jó hírem, ami esetleg felvidíthat. – mosolyogtam rá és odanyújtottam a kezemet, hogy felsegítsem.

-          Ki vele, ne kímélj! – letörölte az utolsó könnycseppet is, majd rám mosolygott, ahogyan én rá.

-          Nemsokára indulunk aaaaz… egy hetes Röplabda Világkupára Ausztráliába! – a kívánt hatást elértem. Maya a nyakamba ugrott és sikított egyet, mint én a telefonba pár perccel ezelőtt.

-          Végre egy jó hír! Köszönöm! – tette össze a két tenyerét.

-          Miért? Talán a fiúknál nem szórakoztál elég jól? – bal szemöldökömet kíváncsian és azonnali választ váróan az égbe emeltem és így tekintettem a „Nézzünk bárhova, csak Rachel szemébe ne!” játékot játszó Maya-ra.

-          Ó, dehogynem! Csak tudod… a szokásos baromságok. Ez pedig kiemelkedik a napból! – van egy olyan sanda gyanúm, hogy nem mondd el mindent… hmm… érdekes, nagyon érdekes.

-          Ha te mondod… na gyere, menjünk be. – intettem az ajtó felé, ahonnan utunk a konyhába vezetett.

-          Erre inni kell! – emelt egy pezsgőt a levegőbe. Csak tudnám, honnan van ennyi piánk…

Elővettünk két poharat, teletöltöttük pezsgővel, hogy koccintsunk a döntőbejutásunkra.

-          Ilyenkor illik tósztot mondani nem? – Maya csak vállat rántott. – Hát én most mondok. Emeljük poharunkat, arra, hogy mi Davies-ek, a világ legeslegjobb röplabdacsapat tagjai, kiknek tehetségük semmihez sem fogható, akik vakmerőn állták a nagyobbnál nagyobb kihívásokat, és akik szemlátomá… - megszólalt a csengő. – Hát ezt nem hiszem el… - suttogtam magam elé. - Lehet Maya, hogy nem fogod elhinni, - mutattam rá – de ma tiszta őrültek háza van itt. Állandóan zaklatnak telefonon, most meg ez.

Letettem a poharamat és az ajtó irányába indultam. Amikor odaértem és kinyitottam az ajtót, szinte elvakított a látvány. De komolyan, hat csokor rózsa lógott a pofámba még jó, hogy nem láttam semmit… A szívecskés lufikról már ne is beszéljünk, amik a magasba szálltak, de az illető a kezében megtartva, nem engedte, hogy elrepüljenek. De ki lehet a rózsák mögött? A csokrok szétnyíltak és előbukkant Evan napbarnított arca, ahogy a legszexibb vigyorát vetette rám. Kicsit csalódtam. Nem tudom miért, de azt hittem Louis lesz az, bár ez elég abszurd ötlet, mert én kergettem el magamtól. Az viszont meglepett, hogy amin pár órája filóztam, az most megtörténik velem. És megint gondolkodóba estem. Nem tudom, hogy rácsapjam-e az ajtót vagy sem. Cuki, hogy ilyeneket hozott, de undorító, amit előtte tett és mondott. Töprengésemet Maya szakított félbe, ahogy odatrappolt az ajtóhoz, mellém állt és amint meglátta Evan-t szélesen elmosolyodott, azt követően pedig szinte villámgyorsan váltott az ellenkezőjére.

-          Helló Evan! Viszlát Evan! – azzal becsapta a srác orra előtt az ajtót, megoldva ezzel a „Beengedjem, vagy sem” problémámat. De ezt nekem kellett volna megtennem, nem pedig neki. Furcsán meredtem a dühös testvéremre, aki amint becsapta az ajtót, teljesen jókedvű lett, mintha mi se történt volna.

-          Ez meg mi volt?

-          Semmi! – vágta rá azonnal. – Csak most kisajátítalak. Ennyi az egész. – vigyorgott még mindig… ez egyre furcsább. Ránézett a tévére, ahol még a Marley meg én volt éppen megállított változatban. – És ha lehet ne filmet nézzünk. Abból mára úgy gondolom, hogy mind a ketten pont eleget láttunk. Inkább medencézni van most kedvem. Kapjuk el Joy-t és azt mondom, hogy vágjuk bele a vízbe.Tudod hogy azt mennyire utálja. Mit szólsz? - meg sem várta a válaszomat, csak egy széles vigyorral az arcán elindult hogy felvegye a bikinijét.

Megrántottam a vállamat, majd belevetettük magunkat a közös esténkbe. Talán jobb is, hogy elküldte Evan-t. Talán így a jobb…