33. fejezet

Aloha Husibogyók! ^^

Tudjuk hogy rengeteget késtünk ezért most egy EXTRA hosszú résszel ajándékozunk meg titeket. : ))
Lesz itt akció, kínzás, fordulatok, ÚJ SZEREPLŐ és persze humor ( már ha van aki annak tartja : $ )

Angie kérést, aki írt az előző részhez, természetesen teljesítjük majd csak sajnos most sehogy sem tudtuk őket beleszorítani. Azonban hamarosan felbukkannak. : )) Ne aggódj nem felejtjük el ; )

Őszintén szólva reménykedtünk benne, hogy lesznek még páran akik esetleg élnek a felajánlott lehetőséggel, de azért reménykedünk benne, hogy később még lesz aki előáll valamilyen óhaj sóhajjal ; )

Mivel sokat írtunk ebbe a részbe ezért bevezető szövegnek ennyi bőven elég lesz most. Tehát jó olvasást és persze szórakozást kívánunk : )) Tsóközön <3

Louis szemszöge:

Rachel épphogy letette a telefont és egy precíz célzással az ágyra hajította, ismét csörögni kezdett. Mivel körülbelül két méteres távolságra álltunk az említett készüléktől, mindannyian láthattuk, hogy Maya lefáradt, reggeli képe bámul ránk a képernyőről. (Valami azt súgja, hogy Maya nem sok engedélyt adott Rachelnek a hívókép elkészítéséhez)

Tehát amikor megláttuk a képet, egy pillanatra mindenki ledermedt, aztán Rachel, mint valami predátor vetődött az ágyra a telefonért.

-          Te önző kis szarházi! – kiáltotta bele a telefonba minden bevezetés nélkül. – Van róla fogalmad, hogy...? – hadarta idegesen, aztán elhallgatott és öklömnyi méretűre nyitotta szemeit. – Hol? – szólalt meg pár másodpercnyi hallgatás után miközben leült az ágy szélére. – Rendben. – aztán ki is nyomta és elgyötörten nézte telefonját.

-          Na? Hol van? – kérdezte Niall türelmetlenül.

-          Nem tudom. – suttogta Rachel elhaló hangon. – Valami srác megtalálta a mobilját a parton nem messze innen. – motyogta még mindig nem emelve fel a fejét.

-          Akkor menjünk oda és miután visszakértük a mobilt...

-          Nem adja vissza. – szakított félbe. – Csak azért hívott, hogy tájékoztasson, idézem „A nővéred bukta a mobilját. Hahaha”. – motyogta faarccal.

Legszívesebben felkiáltottam volna, hogy „Ez de bunkó!”, de mivel Rachel ezen a gyerekes kárörvendésen sem akadt ki plusz úgy nézett ki, mint valami sírja felett lebegő kísértet, inkább befogtam a számat csak leültem mellé az ágyra. Aztán amikor láttam, hogy nem húzódik el, óvatosan átkaroltam és közelebb húztam magamhoz, ő pedig hálásan karolt át és temette arcát a mellkasomba. Niall elmotyogott valamit, ami kicsit hasonlított egy „sajnálom”-ra, aztán fogta magát és kiviharzott a szobából.

-          Szerintem Mayanak csak egy kis időre van szüksége, most pedig valami jó kis hotelszobában vígjátékokat néz és chipszet majszol. – próbáltam nyugtatni újdonsült, lelkileg zilált barátnőmet, habár tudtam, hogy ez körülbelül annyit segít rajta, mintha arról beszélnék hogy a Gouda vagy a Edámi sajtot szereti-e a jobban a nagybátyám szobatársának a szomszédja. Amikor nem mondott semmit, gyorsan folytattam. – Tudod mit? Felhívom Liamet, hogy nézzen utána a közelben lévő hoteleknek. Aztán elmehetünk és kereshetjük egész éjszaka. – végre felemelte a fejét és hálásan pislogott rám könnyeitől vörös szemekkel.

-          Megtennéd? – kérdezte sírós hangon, mire én legszívesebben szorosan addig öleltem volna magamhoz, amíg minden rendbe nem jön.

-          Persze. – mosolyogtam rá biztatóan aztán egy gyors puszit nyomtam a homlokára, mire végre ő is elmosolyodott.

Az elgondolásom egyszerű, nagyszerű és ésszerű volt. Of course! Azonban arra, ami a telefon felvétele után történt szerintem senki sem számított. Három kicsengés után ugyanis egy vadidegen, reszelős hang válaszolt az én drága Liam barátom helyett.

-          A haverod lebukott, csórikám és amíg ki nem szedem belőle a szükséges információkat, addig megkötözve marad a foglyomként. Aztán megkereslek és kibelezlek titeket! – ezt követően meg sem várva döbbenettől bent akadt válaszomat kinyomta a telefont.

-          Baj van? – kérdezte Rachel értetlenül.

-          Szerintem Liam mobilját is ellopta valaki. – vontam vállat amolyan „most már szart se értek” fejjel.  

Liam szemszöge:

(5-6 órával korábban)

                                                     

A srácok már körülbelül két órája leléptek, hogy elérjék a gépet és csatlakozzanak a Maya mentőalakulathoz. Mivel Joyt nem hagyhattuk egyedül ezért egy „ki húzza a rövidebbet” játék elvesztése után nekem jutott az a nemes feladat, hogy a Davies lakban maradjak. Először azt hittem, ez meglehetősen nehéz lesz tekintetbe véve, hogy Joy, vagyis a kakigép is maradt és természetesen a gondolat miatt, hogy én tétlenül ülök, amíg Maya valahol egyedül kujtorog. Magányosan... elveszetten... összezavarodva... valószínűleg éhesen... ráadásul lehet hogy ott most esik az eső és fúj a szél... vagyis lehet hogy éppen vacogva kuporog egy híd alatt valahol...

Mielőtt még nagyon belemerülhettem volna a szomorkodásba elkezdődött a Batman második része, ezért félbe szakítottam a rövid aggodalom hullámot és izgatottan tömtem a fejembe egy nagy marék popcornt, megfeledkezve a világról.

Körülbelül fél órája mehetett a film, amikor valami csörömpölésre kaptam fel a fejemet. Vagyis én is, meg Joy is, aki addigra már nyakig a tálkában majszolta a MAGAMNAK készített kukoricát. Összenéztünk, aztán miután nem történt semmi, pár másodperccel később mind a ketten folytattuk amit félbe hagytunk. Joy tehát tisztára nyalta az edényt, én meg Joker szadista zsenialitásán ámuldozva merültem el ismét a történetben. Nem sokkal később azonban Joy ismét felkapta a fejét, aztán mintha meglátott volna valamit az ablakban, pattant fel a kanapéról és iszkolt ki a nappalból fülét farkát behúzva.

Na ettől a jelenettől enyhén szólva befostam, így kikapcsoltam a tévét és fülelni kezdtem. Amikor már éppen kezdtem megnyugodni, az emeletről halk motoszkálás hallatszott. Aztán a következő nesz már a hátsó ajtó felől jött. Ide-oda forgattam a fejemet, amitől úgy éreztem magamat, mint egy ragadozóra leső szurikáta.

Aztán körülbelül két percnyi bokafosás és fejkörzést követően összeszedtem az önbecsülésemet és még mindig a Sötét lovag hatása alatt állva ragadtam meg a távirányítót és festettem magamra elszánt arcot.

Ha ide valaki be akar jönni, előbb rajtam kell keresztül jutnia! Jelentettem ki magamban határozottan aztán felálltam a kanapéról, hogy leverjem az ellenséget és megmentsem Gotham cityt... öhm akarom mondani a Davies lakást.

Lassan, hevesen dobogó szívvel indultam el az emelet irányába, mivel onnan hallottam utoljára az aprócska zajokat. Miközben lassan, lépcsőfokról lépcsőfokra haladva mentem felfelé, egyre inkább kezdett az inamba szállni a bátorságom, mivel olyan csiga lassan haladtam, hogy volt időm latolgatni az esélyeimet.

Mi van ha többen vannak? Mi van ha egy Joker-szerű pasassal van dolgom? Mi van ha egy BATMAN-szerű pasassal van dolgom? Mi van ha fegyver van nála? Mi van ha többen vannak? Mi van ha legalább hárman vannak és mindannyian fekete öves karatésok? Nálam csak EGY távirányító van! Ha többen vannak, mint vágok a többi behatolóhoz? Magamat? Joyt? Tényleg ő hol van?

Már remegett a kezem, így természetesen a filmekből tanult jól ismert praktikához nyúltam, ami általában semmit sem használt, sőt még nagyobb szarba keverte a főszereplőt.

-          Ki van ott? – kérdeztem szánalmasan vékony hangon.

Semmi válasz természetesen. Hirtelen utálni kezdtem magamat, amiért nem tettem csapdákat mindenfelé a házban. Kevin, egy kilenc éves gyerek is okosabb nálam! Ez az Payne, legyél szánalmasan hülye, akit még egy kilenc éves Kevin nevezetű kiskrapek is lepipál! Minden elismerésem! Hány része is volt a Reszkessetek betörőknek? 4-5? Körülbelül ennyiszer birkózott meg szegény gyerek a rossz fiúkkal, te meg itt somfordálsz egy távirányítót szorongatva! Ráadásul még beszélgetsz is magadban!

Megráztam a fejemet és inkább a feladatra összpontosítottam.

-          Előre szólok, hogy egy elképesztően jól képzett bérgyilkos vagyok! – kiáltottam el magamat. – Akár tizennégyféleképpen is ki tudok nyírni bárkit egyetlen egy hurkapálcikával! – folytattam szánalmasan gyér fenyegetésemet. – Bekötött szemmel, egyetlen egy fogkefével átkeltem a Góbi-sivatagon. – elhallgattam, de amikor nem jött válasz folytattam. - Egy szemöldök csipesszel képes vagyok elintézni egy egész falut!

El se hiszem, hogy ezt komolyan kimondtam. Egy csipesszel? Egy falut? Mi a szar? Szépség szalont nyitnék?

Mielőtt folytathattam volna nevetségesen ergya nem létező képességeim felsorolását, hátulról hatalmas erővel eltalálta valami a fejemet, minek következtében egy szempillantás alatt a földre estem, de mielőtt még elvesztettem volna az eszméletemet, egy pár krokodilbőr csizma jelent meg a látómezőmben. Hogy ezek milyen szarul néznek ki... Állapítottam meg mielőtt elsötétült volna minden.  

Amikor magamhoz tértem azt hittem széthasad a fejem. El akartam motyogni egy jó nagy adag csúnya szót, de nem tudtam megmozdítani a számat. A szemeim kipattantak és akkor megláttam a számba gyűrt anyagot. Azonnal ki akartam venni onnan, de a székhez kötözött kezeimmel ez lehetetlen feladatnak bizonyult. Kétségbeesetten próbáltam kiszabadítani a kezeimet és a lábaimat, de miután majdnem hanyatt estem a székkel inkább felhagytam a kivitelezhetetlen szabadulásommal.

-          Na végre!- szólalt meg valaki mögöttem. – Azt hittem egész nap szundikálni szándékozol.

Amikor besétált a látóterembe és lezseren lerogyott a szemben lévő fotelbe értetlenül összevontam a szemöldökömet. A Crocodile Dundee-ra emlékeztető pasi egyáltalán nem tűnt betörőnek még csak veszélyesnek sem. Aztán amikor háta mögül előkapott egy legalább húsz centis tőrt egyből pánikroham tört rám. Amikor aztán láttam, hogy csak a kezében tartott öklömnyi méretű almát kezdi el darabolni kissé megnyugodtam... de csak egy KISSÉ. Ettől függetlenül amúgy simán a Merkúrig futottam volna, ha tehettem volna.

-          Most pedig beszélgetni fogunk. – mondta halál komolyan. – Hol vannak a ház tulajdonosai? Vannak társaid? Ők vitték el őket? Te miért maradtál? – hadarta egyre ingerültebben miközben már felém gyalogolt. – Nem válaszolsz te szemétláda? – meredt az arcomba ingerülten rám szegezve a kést.

Halálra váltan igyekeztem beszélni, de a számba gyömöszölt vacak miatt csak érthetetlen makogásra futotta.

-          É ne siná hemmmm.

-          Tehát nem beszéled a nyelvet. – sóhajtotta felegyenesedve leengedve a kését. – Így nehezebb lesz, mint hittem. – mondta az arcomat fürkészve. – De vajon milyen nyelven beszélsz? – kérdezte tanakodva, mire én értetlenül összevontam a szemöldökömet.

Ez komolyan gondolja? A számba gyűrt egy kibaszott lepedő méretű valamit és eszébe se jut kivenni??

-          fe fi a hávvol eh a faf. 

-          Valamilyen keleti nyelv lehet. – motyogta még mindig engem bámulva. – Furcsa. Inkább európainak tűnsz. – hunyorogva hajolt olyan közel hozzám hogy már csak egy arasz választotta el az arcunkat. – Ami azt illeti, kicsit még ismerős is vagy nekem. Találkoztunk valahol? Nepálban talán? Vagy esetleg Kambodzsában?

Mielőtt megint elkezdhettem volna magyarázni megszólalt a mobilom. Egy „thank god” fejet vágtam arra gondolva, hogy bárki is az, majdcsak megment szorult helyzetemből.

-          Áhá! – kiáltott fel felvillanyozva, aztán felvette a telefont. - A haverod lebukott, csórikám és amíg ki nem szedem belőle a szükséges információkat, addig megkötözve marad a foglyomként. Aztán megkereslek és kibelezlek titeket! – jelentette ki elszántan, aztán kinyomta. 

Elkerekedett szemekkel bámultam örömittas, kárörvendő vigyorát látva.

-          "Enyveskezű" barátod volt az. – jelentette ki, mire én kis híján felzokogtam.

Abban a pillanatban eszembe jutott, hogy Louis elvette a mobilomat mielőtt elmentek volna és átírta az összes nevet a telefonkönyvben, hogy kiszúrjon velem, amiért nem akartam őket a lányok után engedni. Ez az én formám! Ezért én magam fogom levágni az egyik ujjadat Louis, ha a kezeim közé kerülsz. Fogadkoztam magamban, miközben próbáltam nem elbőgni magamat.

-          Tehát mégiscsak beszéled a nyelvet, te patkány. – bökött rám megint a kardméretű almadaraboló tőrével, mire én hátrahőköltem amennyire csak tudtam. – Előbb vagy utóbb úgy is dalolni fogsz nekem. – fenyegetett meg eltökélten csillogó szemekkel.

Már most is elénekelnék neked egy egész operát, ha kivennéd ezt a kibaszott rongyot a számból, te szerencsétlen!!! Szidtam magamban indulatosan.

-          Tudod, drága barátom vannak eszközeim. – mesélte teljesen nyugodt hangon mintha nem is egy kikötözött belezésre váró áldozathoz beszélne. – Sok akció filmet nézek, szóval tudom hogy zajlanak az ilyen vallatások. – bólogatott előttem guggolva. – Ha nem a családomról lenne szó egyszerűen csak feldobnálak a zsaruknál. Pechedre azonban Ben Davies családjával húztál ujjat. – nézett rám szánakozva. – Éppen ezért nem hagyhatom hogy holmi fánk zabáló lassú kezű gyépések kezébe kerüljön a szeretteim élete. – megfogta a mutatóujjamat és összeráncolt homlokkal vizsgálgatta. – Talán ha levágom az egyik ujjadat, majd megered a nyelved.

Pánikolva kezdtem el vergődni a székben de semmit sem ért csak annyit, hogy a kötelek felsértették a csuklóimat. Aztán rájöttem, hogy mi lenne, ha elkezdeném az egyik számunkat dúdolni, hátha arról felismer. Jól van Payne, gondolkodj! Melyik számot ismerheti még egy ilyen pszichopata, tömeggyilkos beállítottságú Indiana Jones 2.0 is? What makes you beatiful! Azt mindenki hallotta már vagy így vagy úgy...

Ezzel az elhatározással kezdtem el dúdolni a számot. Amikor a penge egyre közelebb került az ujjamhoz, egyre hangosabban és kétségbeesetten kezdtem el üvölteni a számot.

-          Kántálj csak az istenednek te hitvány féreg! Utoljára kérdezem. Hol van Michael Davies és a lányai?! – üvöltötte az arcomba, mire én fejemet rángattam, hogy észre vegye azt a kibaszott rongyot a számba. Ez azonban nem jött be, mivel lemondóan sóhajtott. – Meg kell hagyni, hogy kemény dió vagy. – sóhajtotta aztán a magasba emelte a kést.

Üvöltöttem és behunyt szemekkel vártam az elkerülhetetlen fájdalmat, de hirtelen kinyílt a bejárati ajtó, így a penge megállt alig pár centire az ujjamtól a levegőben. 

-          Ben? – kérdezte döbbenten Michael, mire nekem kipattantak a szemeim.

Az említett személy értetlenül fordult a hang irányába.

-          Mike? – kérdezett vissza ugyan olyan döbbenten ez a PSZICHOPATA ÁLLAT is.

-          Liam? – nézett rám még értetlenebbül Michael, amikor észre vette, hogy "Hoppácska szerencsétlen popsztár a székhez van kötözve és izzad mint egy terhes ló ellés előtt".

El sem tudom mondani, hogy akkor menyire örültem Michaelnek. Legszívesebben a nyakába ugrottam volna. Elneveztem volna róla egy alapítványt. A lába elé borultam volna zokogva, de helyette a mérhetetlen mennyiségű megkönnyebbülés miatt ismét elájultam.

Rachel szemszöge:

Egész este nem aludtam semmit. Ami azt illeti Louis sem, Niallt pedig nem láttam miután kiviharzott a szobából. Valószínűleg ő is egész este Mayat kereste, mint mi Louisval. Elképesztően hálás voltam neki amiért képes volt egészen reggelig járni velem a várost, átölelni, fogni a kezemet és elviselni a néha-néha rám törő zokogást. Végül olyan kilenc óra környékén visszamentünk a hotelbe, hogy lefürödjünk és átöltözzünk. Tudtam, hogy el kell mennem a meccsre, hogy bejelentsem a visszalépésünket. Az ágyon ültem és azt vártam hogy Louis végezzen a zuhannyal, amikor Niall megjelent a szobában. Szemei alatt sötét karikák. Haja zilált volt, ami azt jelentette, hogy nem egyszer idegesen beletúrhatott.

-          Sajnálom, Rachel. – motyogta rám sem nézve tegnap óta már vagy ezredjére.

-          Semmi baj. Nem a te... – kezdtem bele de indulatosan félbeszakított.

-          Ki ne merd mondani, hogy nem az én hibám! – meredt rám mérgesen. – Csakis az enyém! – morogta ingerülten én meg azon gondolkoztam, hogy a bocsánatkérésétől hogyan jutottunk el addig, hogy mindjárt letépi a fejemet.

-          Niall. – jelent meg Louis egy szál törölközőben a haját törölgetve.

Oké Maya elveszett és szarul kellene éreznem magamat, meg minden, de ahogy megláttam a vizes felső testű Louis „az én pasim szóval ha csak ránézel letépem az arcodat” Tomlinsont a szobában állni, kissé jobb kedvre derültem. Lehet hogy csak a fáradtság vagy kikészült idegeim tették velem, de sűrű köd ereszkedett az elmémre, így egyik ujjammal odanyúltam és megnyomtam nedves hasát, mintha valami holdkóros megszállott lennék. Vigyori rám nézett és halványan elmosolyodott bamba képemet látva, de aztán mintha mi se történt volna ismét Niallnek szentelte minden figyelmét.

-          Le kellene dőlnöd. Ahogy elnézlek eléggé kikészültél. – utalt ezzel a kirohanására, habár nem mondta ki hangosan, Niall tisztában volt ezzel.

-          Nem tudok aludni. – ismerte be ismét letörten.

-          Akkor gyere el velünk a csarnokba. Le kell mondanunk a versenyt. Ráadásul eleget voltál már egyedül. – mondta neki aztán ellépett mellőlem a szekrényhez, ezzel visszarántva engem  a valóságba.

-          A srácok is odajönnek. – helyeseltem én is miután persze becsuktam a számat és tudtam rendesen koncentrálni. Niall csak bólintott egyet aztán hívott egy taxit.

A csarnokban hatalmas volt a tömeg. Amolyan hering party szerű tömeg zsúfolódott be az épületbe a röpi meccsekre várva. Elnézve a rengeteg embert kissé hálás voltam azért, hogy mi mégsem játszunk. Erről megint eszembe jutott Maya, de mielőtt megint sírás közeli állapotba kerültem volna, két kar fonódott körém szorosan. Azonnal megcsapott Harry illata így halványan elmosolyodtam. Pont a többi majomra van szükségem most.

-          Hogy vagy? – jelent meg Zayn is aggódó arccal.

-          Szarul, de nem annyira, mint... Niall. – suttogtam az utolsó szót, nehogy meghallja az említett aki fel sem fogva hogy megjöttek a többiek a földet bámulta maga előtt.

-          Ez súlyos. – jelentette ki Zayn grimaszolva.

-          De miért van mindenki így letörve, ha megtaláltátok Mayát? – kérdezte Harry értetlenül mire mindannyian döbbenten fordultunk felé.

-          Mi nem... – kezdtem bele, de elhallgattam, amikor megláttam a felénk közeledő széles vigyorú testvéremet.

Harryt, aki vigyorgott és Niallt, aki még mindig a padlót bámulta, leszámítva mindannyian leesett állal bámultuk a kicsi tincsekbe fonott hajú, begipszelt kezű,  poncsóba öltözött Mayat közeledni.

-          Sziasztok srácok.  – állt meg előttünk derűsen, mintha mi se történt volna.

-          Veled meg mi a szar történt? – kérdezte megrökönyödve Zayn.

-          Oh az egy hosszú tör...

Maya nem tudta befejezni a mondatot, mert egy arcán csattant tenyér belé fojtotta a szót. Az én arcába csapódó tenyerem.