26. fejezet

Alohaaaaaa! : D

Véééégre itt vagyunk, hogy ismét mosolyt csempésszünk a mindennapjaitokba ^^ (legalábbis reméljük, hogy néha sikerül O.o ) A lényeg, hogy elképesztően jól esett látni, hogy még ennyi kihagyás után sem szűnt meg az oldal látogatása és minden feliratkozónk hűséges maradt hozzánk... <3 egyszerűen istenkirálycsászárgigamegaultrafrankók vagytok! <3 (lehet hogy kissé belelovaltuk magunkat... :/ ) Tehát sok volt a kihagyás, de cserébe most egy nagyon hosszú résszel jövünk és mint azt már említettük (aki nem vette a fáradtságot hogy elolvassa a közleményt, az ne is olvassa most tovább! Úgy bizony tekerd csak tovább!) szóval miután reméljük elmentek a lusta "én ugyan el nem olvasom a fejezet előtti szöveget" olvasóink (höhh... mi is közéjük tartozunk :$ ) ahj minek írunk ennyit? így mindig vissza kell tekerni, hogy mit kezdtünk el... ja igen szóval... ebben a részben Rachel megtudja végre az igazságot wuhúúú! : D Nem is hadoválunk itt tovább (bár valószínűleg amint megláttátok mekkora szöveget rittyentettünk ide alapból tovább görgettétek...) várjunk! akkor minek írjuk ezt tovább?? hát jó ezt már úgy sem olvassa senki tehát nyugodtan írhatunk olyat mint például.... nudliképű : D vagy cudar ... ez a szó tényleg röhejes... vagy mint a barack.. vajon ki találta ki ezt a szót? -.^ tramtraram... na jó meguntuk. ha valaki ezt mégis elolvasta... Ne aggódjon... nem egy elmegyógyintézetből írjuk a blogot, tehát épelméjűek vagyunk.... legalábbis még nem buktunk le muhaha!

Maya szemszöge:

A hajamat lágyan fújta a szél, miközben a hajó korlátján támaszkodva szemléltem a vizet. Néha kiugrott egy-egy delfin is a vízből. Mivel mindegyik ugyan úgy nézett ki, elneveztem mindegyiket Flippernek (imádtam azt a sorozatot!). Újabb Filpper bukkant elő, majd még egy. Flipper...Flipper... Flipper... Flipper... Liam... Flip... Mi?! Liam?

Csak akkor jöttem rá, hogy Liam is ugrál a vízben és játszik a delfinekkel. Zavarodottan vontam össze a szemöldökömet, miközben azt néztem, ahogy Liam egy vörös labdát egyensúlyoz az orrán meglepően ügyesen, miközben a delfinek „ujjonganak” és fóka módra tapsolnak körülötte.

-          Maya. – Niall hangja rántott vissza a családias-abszurd kép bámulásából.

Hirtelen megfordultam és Niall ott állt előttem két kezében egy-egy tányért egyensúlyozva. Mind a kettőn pizza gőzölgött. Összefutott a nyál a számban. De hogy azért, mert szalámis, kukoricás, gombás pizzát vagy meztelen Niall felsőtestet látnak-e a szemeim, azt nem tudom. Niall felém nyújtotta az egyik tányért, majd fejével jobbra intett. Egy asztalt láttak meg a szemeim, körülvéve rózsákkal és lufikkal (rohadj meg Evan!). Hirtelen beesteledett, így csak mi voltunk a fedélzeten és csak a gyertyák fénye világította meg Niall arcát, ahogy mosolyogva húzza ki nekem a széket. (Ahj az a mosoly!) Engedelmesen leültem és mikor ő is elfoglalta a helyét végre falni kezdtem az isteni hamburgeremet... Mi?! az előbb pizza volt. Nem volt időm ezen filozofálni, mert hirtelen Joy jelent meg mellettem és lopta le a tányéromról az ínycsiklandó sajtburgeremet.

-          Joy, hozd vissza! – kiáltottam fel idegesen a távolodó kutya után bámulva. – Csak hogy tudd, eddig lelkiismeret furdalásom volt, amiért belevágtunk a medencébe, de ezek után újra megteszem! Sőőőt! Minden nap a te hátra lévő rongy életedben!

Mikor idegesen visszafordultam karba tett kezekkel, megláttam, hogy Niall felállt és felém nyújtja a kezét. Rögtön elszállt a haragom és ismét engedelmeskedve (mi van velem?) fogtam meg a kezét. Azonnal mosoly szaladt végig az arcomon. Ekkor megjelent Harry meg Zayn és elkezdték leszedni a lufikat és elpakolni a cuccokat. Egy újabb furcsa dolog, amit nem tudtam hova tenni... De megint nem volt időm szóvá tenni a döbbenetemet, mert ekkor Louis-t pillantottam meg a korlát szélén ülve, a vízbe bámulva. Tudtam mit akar, ezért elkerekedett szemekkel kiáltottam fel.

-          Ne tedd Louis! – ki akartam tépni a kezemet Niall kezeiből, de az ujjak a kezem körül egyre szorosabban markoltak. – Engedj Ni... – elhallgattam, mert Niall eltűnt és helyette Rachel-t láttam magam előtt. Olyan fapofával nézett rám, mint, mikor egyszer előálltam azzal az ötlettel, hogy mi lenne, ha megpróbálnék egy nagy adag spagettit pizzába göngyölni és úgy megenni.  – Mit csinálsz? Le fog ugrani! – kétségbeesetten próbáltam szabadulni, de Rachel meglepően erősnek bizonyult.

-          A te hibád! – Rachel hangja száraz és unott volt. - Eddig nem zavart, hogy mennyire maga alatt van. Mégis mit vártál? – Rachel szemei megteltek könnyel. – Miért nem szóltál Evan-ről? Hogy tehetted ezt velem? – már szinte zokogott.

-          Én... én csak időt akartam nyerni, hogy kitaláljam hogyan fogom veled közölni. Nem akartam ártani. Nem tudtam, hogy Louis beismerte az érzelmeit. Ha tudtam volna, akkor...

-          Akkor mi?! – hirtelen anyám hangja szólalt meg mögülem, mire én összerándultam.

Teljesen lefagytam, majd félve megfordultam. Ott állt előttem. Teljes életnagyságban. Gyönyörű, átható szemei szúrósan meredtek rám. Éreztem, hogy a könnyeim végigfolynak az arcomon. Alig kaptam levegőt.

-          Anyu... – szinte csak suttogtam.

-          Miért nem tudsz az életben egyszer őszinte lenni Maya? – a szavai összeszorították a torkomat. – Nem teszel semmit, ahogy annak idején sem tettél semmit. - az emlék miatt még több könny szökött ki a szememből. – Miért nem ismered be végre magadnak, hogy miért tagadod meg magadtól a szeretetet? Nem akarsz te egyedül lenni. Nem vagy kemény és erős! Sőt! Nézz magadra! Gyenge vagy! – a földre rogytam és a fedélzetet tarkító, lehullott könnyeimet bámultam. – Mi elől menekülsz Maya? – a szavai mostmár a fülemtől alig pár centire szólaltak meg. – Miért nem ismered be? Mit tettél akkor? Miért érdemled meg a magányt? Mit tettél?! – itt már kiabált, így én is felkiáltottam.

-          Semmit! Semmit sem tettem! – ordítottam bele a semmibe. – Hagytalak elmenni! Láttalak, de hagytalak téged elmenni! – zokogva borultam a faborítású fedélzetre.     

A szemeim kipattantak én meg hirtelen felültem az ágyban. Ziháltam és reszkettem. Az ablakom nyitva volt, így a hűvös esti levegő miatt fázni kezdett az arcom a könnyeim  miatt. Lgszívesebben folytattam volna ott a sírást, ahol az álmomban abba hagytam, de nem engedhettem meg magamnak. Anyám szavai a fejemben visszahangzottak. Gyenge vagy! Gyenge vagy! Már csak ez az egy mondat is arra sarkalt, hogy bebizonyítsam az ellenkezőjét. Idegesen fújtattam egyet és rúgtam le magamról a takarót. Felálltam, majd két laza pofont adtam magamnak, hogy rendbe jöjjek. Odakint még sötét volt, így tudtam, hogy még korán van, de nem mertem visszaaludni. Attól féltem, hogy ott folytatódna az álmom, ahol abba hagytam, ezért inkább elindultam le a konyhába. Vak sötét volt, így tapogatózva tettem meg a két helyiség közti távot. Mikor elhaladtam a nappali előtt, hallottam Joy horkolását. Most még ez is megnyugtatott. Megálltam és elmosolyodtam az egyenletes horkantásokon. Nem akartam egyedül lenni, így elhalasztva a hajnali nassolást (na jó most komolyan. Mi a fene ütött belém?) , elindultam a hang irányába. Mikor odaértem addigra már elhallgatott a ricsaj, jelezve, hogy Joy felébredt.

-          Szép jó reggelt! – köszöntöttem, majd felemeltem a fejét és beültem alá.

Szokásához híven felállt és megpróbált gombóc formában, mint egy macska, elhelyezkedni az ölemben. Belebámultam a sötétbe miközben Joy selymes bundáját simogattam. Hosszú percekig csak ültem és akármennyire is próbáltam elterelni a gondolataimat végiggondoltam az álmomat. Először is arra a megállapításra jutottam, hogy szörnyen beteg elképzelésem van a delfinek és Liam kapcsolatáról, aztán, hogy mennyire nyálas tudok lenni és hogy Niall-lel még ez a nyálas vacsora is mennyire tetszett. Aztán eszembe jutott, hogy Zayn és Harry milyen jól nézett ki szmokingban, végül pedig eljutottam a Louis-öngyilkosság, Rachel-sírás és Anyu-harag hármashoz. Hátrahajtottam a fejemet és pár mély sóhajjal próbáltam ismét lehiggadni.

-          Muszáj lesz elmondanom Rachel-nek, igaz? Ráadásul most itt lenne neki Louis. Mit szólsz, Joy? Tálaljak ki neki?

Joy válasza egy sunyi, lapos fing formájában érkezett. Az orromat pillanatok alatt ellepte a horror és rothadás szaga.

-          Úristen! Te pukipárna! – nevettem, miközben suttogva a szavak próbáltam menekülni alóla. – Un-do-rí-tó vagy! – nevettem még mindig, miközben minden szótagnál próbáltam lelökni magamról a nehezékemet.

Végül mire sikerült elszállt a szag, így visszaültem a földre a kanapé mellé és rátettem a fejemet az immár szabadon elterülő golden retriever oldalára. ( Ha nem tudnám, hogy csak egy átlagos kutya még az is megfordulna a fejemben, hogy csak a nagyobb hely érdekében ajándékozott meg egy kisebb adag bélgázzal. ) Arcomat beletemettem Joy puha bundájába, így pár perc múlva elnyomott az álom.

Pár órával később arra keltem, hogy Joy nyalja a képemet. Tudtam, hogy a reggeli futáshoz kelt, így gyorsan kipattantak a szemeim. Mikor látta, hogy felébredtem, eliszkolt, hogy megismételje a műveletet Rachel-lel is. Én ezt az időt a felöltözésre és futás előtti turmixunk elkészítésére használtam. Mire Rachel megjelent teljes futó felszerelésben kicsit jobb kedvvel a tegnap esti iker-programunk miatt, már mindennel elkészültem.

-          Jó reggelt! – köszöntött mosolyogva, majd egy puszit nyomott az arcomra.

-          Neked is. Látom jól aludtál. – gyorsan elhessegettem a saját álmom emlékképeit. Ilyenkor bezzeg nem felejtem el, hogy mit álmodtam. Amikor azt álmodtam, hogy Pudingföldön járok, abból persze csak annyira emlékszem, hogy volt benne valami csónak, meg egy NyamNyam szörny, ami felfalt.

-          Tökéletesen! Hála a tegnap esti fürdőzésünknek. Teljesen kifáradtam abban, hogy bent tartsuk szegény Joy-t a medencében. – nevetett fel az emlék miatt.

Imádtam amikor nevetett. Ráérek később is elmesélni Evan-t. Nem rontom el most a kedvét. Ezután a kis párbeszéd után nem esett köztünk több szó, leszámítva Rachel „Finom lett.” és „Különösen a kivit érzem belőle.” megjegyzéseit, amit nem is számítok igazi beszélgetésnek. A kommunikációnk tehát nem sokat fejlődött, így most kivételesen nem esett nehezünkre csöndben futni egymás mellett. Mind a ketten a gondolatainkba voltunk merülve. Azonban amikor odaértünk a Joe’s-ba és megrendeltük a szokásos reggelinket, már nem volt semmi kifogásunk a hallgatásra, így igencsak kínosan üldögéltünk. Csak lopva pillantottunk egymásra. Amikor véletlenül találkozott a tekintetünk és halványan elmosolyodtunk, kényszernek éreztem, hogy megszólaljak.

-          Szép időnk van. – jelentettem ki. Úristen, mint valami hetven éves bácsika, aki a sarki fűszeresnél próbál felszedni egy nénikét.

-          Igen. Süt a... Nap. – mondta Rachel úgy szintén mosolyogva. Látom ma ő sem remekel.

Újabb hosszú, kínos csend, amiben szinte hallottam a saját szívveréseimet is. Végtelennek tűnő percekkel később megjelent Joe.

-          Mi van veletek ma lányok? Máskor mindig hangoskodtok. – lerakta a tányérokat az asztalra és egy tipikus „Na ki vele!” arcot vágott.

-          Csak fáradtak vagyunk. – válaszoltuk Rachel-lel egyszerre, ami így kicsit sem volt gyanús. Ááá dehoooogy!  

Joe kétkedve húzta fel a szemöldökét, de végül annyiban hagyta a dolgot és Joy-t maga után invitálva elindult neki is csemegét keresni. Örültem neki, hogy végre eszünk. Két okból is. Először is, így volt indokunk, hogy miért nem szólunk egymáshoz, másodszor pedig... hát ettünk. Már éppen elértem a Joe ökle hamburgerem felét, amikor Rachel lopva rám nézett. A tekintetünk ismét találkozott, így megint kínosan elmosolyodtunk.

-          Milyen a hamburgered? – csámcsogta.

-          Csúcs, mint mindig. És a te Kókuszos csodád? – csámcsogtam én is.

-          Finom.

-          Az jó. – valamiért fontosnak tartottam, hogy ne hagyjam annyiban ezt a témát.

-          Az. – Rachel, mint mindig, most is tükrözte a viselkedésemet.

Ez így olyan nevetségesen szörnyű volt, hogy nem bírtam tovább. Leraktam a szendvicsemet.

-          Na jó, ez így siralmas. – jelentettem ki, mire Rachel is letette a reggelijét.

-          Az. Mi lett velünk? Ilyen kínosan még sosem éreztem magamat a közeledben. – vallotta be azt, amire én is gondoltam.

-          Az a bajunk, hogy mind a ketten titkolunk valamit. – magyaráztam, mintha ő nem tudná.

-          Asszem itt az ideje, hogy színt valljunk. – sóhajtotta Rachel.

-          Igen. – ismertem be én is kelletlenül. – Kezd te! – jelentettem ki. Jó na! Szükségem volt még arra a pár másodpercecskére, hogy felkészülhessek!

-          Öhm... lehet hogy inkább neked kellene. – grimaszolta Rachel.

-          Ó nem. Hidd el, hogy az enyém nagyot fog szólni. – ingattam a fejemet, beleborzongva abba, ahogy elképzeltem Rachel reakcióját Evan félrelépésére.

-          Nem nem. Az enyémnél nem lehet durvább. Hidd el! – magyarázta Rachel tükrözve a mozdulataimat. Most már kezdek tényleg kíváncsi lenni.

-          Tudod mit? – vigyorodtam el a fantasztikus ötletemen. Mikor Rachel „Bökd már ki!” fejjel nézett rám, folytattam. – Mondjuk egyszerre.

-          Rendben. – vigyorodott el ő is.

Mély levegőt vettünk, de legalább akkorát, amekkora egy egész medence átúszásához lett volna szükséges, majd elkezdtem visszaszámolni.

-          3... 2... 1. – Most! – Evan megcsal téged! – még a szememet is behunytam, de rögtön kipattantak, amikor eljutottak hozzám Rachel szavai, amiket tökéletesen egyszerre mondott ki velem.

-          Louis megcsókolt! – az ő szemei is kipattantak, majd egyszerre kiáltottunk egymásra.

-          Mi van??!!

Rachel szemszöge:

-          Mi van? – Ahogy testvérem szavai elhagyták a száját, alig pár másodpercre rá a felismerés tornádó módjára söpört végig rajtam. Engem megcsaltak. Itt és most, ebben a szent és istenadta pillanatban derült ki, hogy a pasimnak nevezett gennyláda végig megcsalt! Isten nyugosztalja... – Az a görény! – kezdtem elveszíteni az irányítást az érzelmeim felett, és dühömben indulatosan rávágtam egyet az asztalra, mire természetesen a körülöttünk ülő emberek tekintete mind rám szegeződött. Hmm… akárcsak a filmekben.

-          Te smároltál Louis-val? – Látom, nem csak én vagyok meglepődve. Azt hittem ez nem lesz akkora durranás, hiszen látta, hogy viselkedtünk egymással az utóbbi időben.

-          Igen. És amiket eddig gondoltam ezzel kapcsolatban, mind visszavonom! Egyáltalán nem bántam meg! De Evan megfogja, azt garantálom… - és már el is kezdtem szövögetni a tervemet a kínzásával kapcsolatban. Hmm… Vajon vágjam el a torkát egy kukoricalevéllel és hagyjam elvérezni, vagy csak egyszerűen menjek át rajta egy úthengerrel és lapítsam ki? Fogós kérdés… – És még nekem volt bűntudatom… - suttogtam magam elé.

-          Te smároltál Louis-val! – Most komolyan, még mindig itt tartunk?! Gratulálok Maya, vág az eszed, mint a penge! Neki látszólag csak most esett le a mondandóm, de kikerekedett szemek és „Ezt meg hogy tehetted?!” nézés helyett, egy kaján és egyben boldog mosoly kúszott az arcára.

-          Miért nézel rám olyan fejjel, mintha egy pedofil cukros bácsi lennél? – kérdeztem egy kicsit félénken. Amikor ilyen kifejezés ül ki az arcára, mindig elgondolkozom, hogy ez az illető teljesen véletlenül nem egy Maya-nak maszkírozott, kiéhezett, baljóslatú bácsika-e a filmekből…

-          Evan egy suttyó paraszt volt. Amióta észrevettem, hogy Louis-val sokkal boldogabb vagy, azóta neki szurkolok. Evan nem érdemel meg téged! – Már majdnem meghatódtam, de túl dühös voltam ahhoz, hogy egy-két szép szótól a ritkán potyogó könnycseppjeimmel úsztassam a Joe’s padlóját.

-          Mindig is gyanús volt az a sok telefon és a hülye, lekoppintós dumák… - és ebben a pillanatban hasított belém a felismerés ma már másodjára. – Te jó ég, Maya! Hogy nem vettem észre? – teljesen összezuhantam a saját naivitásomon és hülyeségem miatt közelebbi viszonyba hoztam magamat és a kemény fát. Gyengébbek kedvéért teljes erőmből lefejeltem az asztalt, csak szépen akartam kifejezni magam. – Minden az orrom előtt történt, de én túlságosan is elfogult voltam! Hülye, hülye Rachel! – újabb három asztalfejelés. Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy ilyen vak voltam!

És ami a legrosszabb, hogy akármennyire is szeretem Louis-t, most elüldöztem magamtól. Valószínűleg a „hagyjuk ott csak simán és zárkózzunk el tőle teljesen” rész után már látni sem akar többet. Ő volt az egyetlen férfi, aki igazából tisztelt, aki mindig megnevettetett, és aki nőként tekintett rám nem pedig egy tárgyra, amivel csak úgy játszadozni lehet. De a buta berögződéseim miatt Evan-t nem akartam bántani, ezért Louis-t küldtem el… hiba volt. Amióta felbukkant, azóta éreztem, hogy ő kell nekem, de mindig elhessegettem a gondolatot. Pedig ahogy a mondás tartja: Mindig hallgass a szívedre, de vidd magaddal az eszedet! Na ez az a két dolog, aminek (ha úgy vesszük) teljesen az ellenkezőjét tettem. Elkussoltattam a szívemet… Komolyan, mi ez a mondás? Melyik díjnyertes barom találta ki, hogy a szív tud beszélni? Ez még képletesen is szarul hangzik… na mindegy. Visszatérve a tárgyhoz, az eszemet meg otthon hagytam (erre inkább nem mondok semmit). Személy szerint legszívesebben visszamennék az időben és lekevernék egy irtó nagy tockost az akkori Rachel-nek. Megérdemelném, az biztos! De talán még most sem késő cselekedni… talán még van egy kevés esély!

-          Maya, szedelőzködj! Indulunk! – parancsoltam ellentmondást nem tűrő hangnemben testvéremre, aki épp most tömte be az utolsó falatot a szájába. Hogy tud ilyenkor is enni?

-          Miét? Hoa menjünk? – csámcsogta. Az én testvérem! Mindig nőies és gusztusos… főleg így, hogy a maradék hamburgerhús lóg ki a szájából… hmm, fincsi!

-          Csak gyere! Van egy kis dolgom, és azt szeretném, ha te is a tanúja lennél. – azzal leraktam a kifizetendő pénzt az asztalra és csuklón ragadva Maya-t szeltem át az étkezdét.

Futni kezdtem, Maya pedig követett és tovább bombázott a „Hova a francba megyünk?” kérdéseivel. Amikor befordultunk a megfelelő utcába azonnal elhallgatott és visszatért a vigyor az arcára. Pontosan tudta, hogy merre tartunk, és hogy mi fog történni az elkövetkezendő percekben. Azt akarom, hogy lássa, amikor megtörténik, hogy utána egy büszke mosollyal jutalmazzon. És biztos volt benne, hogy ez nem fog elmaradni.

Megálltunk a ház előtt, majd az ajtóhoz lépve türelmetlenül dörömbölni kezdtem a kemény faajtón. Amikor az végre kinyílt, pontosan az a személy állt előttem, akit látni akartam.

-          Evan Cole! Te utolsó szemétláda! – förmedtem rá a gesztenyebarna szemű srácra, aki azonnal hátra is hőkölt. Hirtelen nem tudtam tovább folytatni, mert megütötte a fülemet a mögülem jövő, halk suttogás.

-          Gyerünk Rachel, mondd meg neki, ne kíméld! Csapasd oda! – Maya a háttérből biztatott egy kicsit talán túlságosan is. Egy pillanatra furcsán hátrasandítottam, mire ő vette is a célzást. – Khm… Evan? – „köszöntötte” mintha mi se történt volna.

-          Szia, bébi! – eszmélt fel a kisebb sokkból az említett. – Talán valami baj van? – az a laza és lehengerlő mosoly… Még most is játssza az ártatlant!

-          Hogy van-e valami baj? A baj, drága szívem te vagy! – böktem a mellkasára – A problémám, hogy egy aljas kis hazug féreg vagy, akinek a „fontos és halaszthatatlan dolga” – kaparásztam a levegőben – egy másik csajjal való találkozgatás és kufircolás! Csupán ez a bajom! Ráadásul le sem tagadhatod, mert szemtanúim vannak! – egyre idegesebb lettem, mintha lenne bennem egy „harag” lufi, amit valaki folyamatosan pumpálna egyre jobban, egyre erősebben, így a lufi csak nő és nő, míg ki nem durran. Ami erre rákontrázott az Evan levakarhatatlan vigyora volt.

-          Akárki is mondta, ne higgy neki… - ez aztán már védőbeszéd a javából. Ekkora kreatívatlan seggfejt! Teljesen hülyének néz… mondjuk eddig az is voltam…

-          Inkább hiszek a testvéremnek, mint neked! – még mindig az a levakarhatatlan mosoly… kiidegel. – Mondd csak, minek örülsz ennyire? – szegeztem neki a kérdést. – Letörlöm én azt a vigyort a képedről szívesen!

-          Ugyan már Rache…

-          Nem hiszed el? – ezen a ponton lett elegem, lett tele a hócipőm, ez volt az utolsó csepp a pohárban, durrant ki a „harag” lufi, szakadt el a cérna, törött el a korsó és borult ki a bili.

Fogtam magam, lendült a jobb kezem és nem egy csattanó pofon hangját lehetett hallani, de nem ám! Evan puffanását a földön, azt lehetett hallani. A kezem már az elején ökölbe szorult. Mit nekem egy gyenge pofon, ha be is húzhatok neki?! Sokévi sport és kemény edzés eredmény ez, egy földön fekvő pasi. Hmm… elmehetnék boxolónak vagy… pankrátornak! Simán!

-          Remélem, összeszedtél egy olyan nemi fertőzést attól a kis ribanctól, hogy leesik a farkad! – köptem a szavakat a földön fájdalmasan nyögdécselő Evan-nek. – Ja, és csak, hogy tudd, Louis sokkal jobban csókol, mint te! – monológ vége. Még hallottam, ahogy utánam kiabál valamit, én viszont teljes lelki nyugodtsággal csaptam be az ajtót és hagytam ott. Amint megfordultam egy test akaszkodott rám.

-          Az én Rachel-öm! Mindig is tudtam, hogy egyszer elérkezik ez a pillanat! – na, mit mondtam? A dicsérő testvér. – Szép jobbos volt, ez pacsit érdemel! – lehámozta magát a testemről és megcsináltuk a már jól ismert Davies pacsinkat.

-          Megérdemelte! – értettem egyet vele és egyben magammal is. Annyira megkönnyebbültem. Egy újabb kő esett le a szívemről, azonban egy dolog még hátra volt, amit már egyedül kell elintéznem. – Figyi, Maya, te menj haza, én is nemsokára megyek utánad, csak valamit még el kell intéznem, oké? – itt egy pillanatig töprengett, majd, mint akinek felkapcsolták a lámpát odabent, megilletett egy sunyi tekintettel és azzal a kacér mosolyával, de végül bólintott és hazaindult.

Egy ideig még néztem, ahogy alakja egyre csak távolodik, aztán az ellenkező irányba fordultam és én is elindultam, természetesen most sétálva. Egyrészt át kellett gondolnom a dolgokat, másrészt nem akartam úgy odaállítani, mintha egy paradicsomba bújt ketchup árus volnék.

Az út nem volt elég hosszú a házig, ahová tartottam, így kevés időm volt gondolkodni azon, hogy mit is kéne tennem. Esetleg elmondhatnék egy nyáltól csöpögő monológot, a hibáimat és a téveszméimet illetően, de mire is mennék vele? Azt hiszem a végkifejlet az lenne, hogy dadogok, mint egy félkegyelmű, azon kívül vagyok olyan béna, hogy tényleg, szó szerint nyálasra sikeredjen. Szinte magam előtt látom, hogy annyira próbálom megtalálni a megfelelő és odaillő szavakat, míg végül annyira gyorsan hadoválok, hogy egy-két köpetdarab Louis arcán landol. Nem lenne kínos… pff, áh, dehogy! Bár, ha jobban belegondolok, az is megtörténhet, hogy véletlenül szembeköpöm szegényt… Az kéne még nekem, hogy a nyálamtól elkapjon valami furcsa fertőzést, ami csak a szemére hat ki és megvakuljon! Az újságok, és a sajtó pedig csak arról pletykálna, hogy „A csaj, aki megvakította a híres Louis Tomlinson-t!”. Még a végén valahogy rájönnének a rajongók, hogy hol lakom, megkeresnének és megköveznének vagy meglincselnének… nem is tudom, csak azt, hogy csúf halál lenne az biztos és én köszönöm szépen nem kérek belőle!

Az előző gondolatmenetemre még magam is összeráncoltam a homlokomat és a magasba emeltem a bal szemöldökömet. Mit tagadás, van ám fantáziám… Nem baj, Rachel, csak az idegesség teszi! Igazából nem vagy ilyen hülye! Győzködtem magamat. Na de visszatérve a „hogyan álljak Louis elé” tervemhez, még mindig nem tudtam, hogy mit tegyek. Felmerül a kérdés, hogy „Ilyen esetben mi lenne a legjobb?”

Kis ideig elgondolkoztam ezen, míg sétáltam a hosszú, aszfaltos utcában. Hirtelen megtorpantam, és rájöttem, hogy a válasz nem más, mint a… semmi. Én csesztem el mindent ilyen téren. Akármit teszek a végeredmény nem tőlem, hanem Louis-tól függ. Döntöttem. Becsöngetek, megvárom, hogy kijöjjön és a reakciójától fog eldőlni az egész. Ez több okból is jó tervnek bizonyult.  Egy, mint mondtam, én itt már nem tehetek semmit. Valószínűleg ha meglát, rám csapja majd az ajtót és kész, ha viszont nem, akkor… hát öhm… akkor… szóval rám csapja az ajtót és akkor már nem tehetek semmit. Kettő, sokan alá tudják támasztani, hogy én és a bocsánatkérés… hát hogy is mondjam… nem vagyunk közeli barátok. Mindig is nehezemre esett és ez így egy kicsit megkönnyíti. Három, tényleg nem szeretném arcba köpni.

Fejem fölött megdörrent az égbolt és egyre több szürke felhő gomolygott fölém, megrondítva az eddig még meseszép kék felleget. Félreértés ne essék, semmi problémám a felhőkkel vagy a viharral, csak költőien akartam kifejezni magamat.

Abban a pillanatban, ahogy odaértem a bejárathoz, leszakadt az ég és az esőt mintha dézsából öntötték volna. Türelmetlenül csöngettem és topogtam a küszöbön, míg végre kinyílt a bejárati ajtó és megpillantottam Louis napbarnított arcát, kissé táskás, gyönyörű kék szemeit és barna fürtjeit. Egy pillantás elég volt és sutba vágva az eddigi terveimet, megragadtam kék V kivágású pólója nyakánál és kirángattam a zuhogó esőbe, az utcára. Ajkaimat az övére tapasztottam, ő pedig azonnal reagált, és szájával utat engedve nekem csókoltam meg. Szemernyi megdöbbenés sem volt a cselekedeteiben, bennem viszont annál inkább. Megdöbbentem saját magamon és megdöbbentem azon, hogy nem csapta rám rögtön az ajtót. Egyszerűen minden érzelmem benne volt abban a heves csókban, melyben összeforrtunk. A düh, amiért Evan miatt otthagytam, a puszta hiánya, amennyi ideig nem volt ott velem, nem hallhattam a hangját, nem nézhettem azokba a szép szemeibe, nem ölelhettem át, és nem csókolhattam meg. A pillanatok, amikor nem érinthettem meg pedig ezerszer megtettem volna. Az érzés, hogy egy életre megutált. A bűntudat, amiért egyedül hagytam az utcán szinte felemésztett. Az álmatlan éjszakák alatti érzés, amikor leperegtek előttem az együtt töltött idők minden perce és pillanata. Az első csók érzelmei és az érzés, amikor visszakaptam. Tudtam, hogy most már semmi nem állhat közénk, senki és semmi. A szerelem, amit iránta éreztem több volt mindennél, nem kételkedtem benne. Mialatt Evan-nel jártam, soha nem voltam ilyen boldog, mint most.

Egyik kezemmel barna fürtjei közé túrtam, a másikkal az arcán simítottam végig, kitapintva szúrós borostáját és férfias arcélét. Izmos karjai egy másodperc töredéke alatt fonódtak a derekam köré és olyan szorosan préselt magához, mint még más soha. Végre… ez hiányzott a legjobban… az ölelése. A tudat, hogy a karjai közt biztonságban vagyok mindentől, minden rossztól. A puszta szerelem, amit ezzel kifejezett. Az alatt a két nap alatt hányszor, de hányszor kívántam az ölelő karjait. Hogy érezhessem, tényleg szeret és én is ezt szerettem volna nyújtani neki. Tudatni vele, hogy mindenkinél jobban szeretem, és nem érdekel más csakis ő. Egyszerűen nem tudtam betelni az érzéssel, hogy ő az enyém. Hogy ölelem, hogy csókolom.

A hűvös eső miatt a ruháim csurom vizesen lógtak rajtam pont, mint Louis-n. Egy lélek sem járt a közelben, ami nagy kár, mert igazán filmbe illő jelenet volt a mienk. Egy fiú és egy lány amint a szakadó esőben, teljesen elázva csókolóznak. Fogalmam sincs mennyi ideig űztük a csókcsatánkat, de muszáj volt szusszannunk egyet. Ajkaink szétváltak, ő azonban nem engedett el, sőt még erősebben tartott, mint eddig.

-          Louis, alig kapok levegőt. – mosolyogtam rá gyengéden. Nem zavart az ölelése, csak tényleg kezdtem levegőhiányban szenvedni. Kellett néhány másodperc, míg ráeszmélt a dologra, de azonnal engedett a szorításán.

-          Csak nem akarlak megint elveszíteni… - szemeit lesütve suttogta az iménti mondatot, ami hallatán összeszorult a szívem, mintha egy érdes kéz szorult volna rá. A kifejezés kiülhetett az arcomra, mert azonnal témát váltott. – Tényleg… hogy-hogy itt vagy? – emelte rám a tekintetét.

-          Eltűnt az útból a zavaró tényező. Mindig is tudtam, hogy te vagy az, akire vártam, de ott volt Evan és nem akartam megbántani, de kiderült, hogy az a patkány megcsalt! – mondtam szemrehányóan. Louis-nak elkerekedtek a szemei és ugyanolyan dühös volt a tekintete, mint nekem.

-          Az a rohadék! – háborgott.

-          Ugye? – örültem, hogy ebben is egyetértünk.

-          Nem, nem azért, mert megcsalt! – Kösz Louis, kösz szépen… – Hanem azért, mert miatta nem jöhettem össze veled! Túl jó volt a kis gyíkfing, amiért csak most bukott le. – szűrte a fogai között. A fejem valamiféle „Kapd be, de tényleg!” kifejezést tükrözhetett, ami láttán megköszörülte a torkát és folytatta. – Akarom mondani, a szemét, hogy megcsalt! Az a disznó! – csóválta a fejét. – Már csak egy kérdésem van. – láttam rajta, hogy hezitál ezért bíztatóan pillantottam rá és megbökdöstem, hogy mondja már el. – Mi a francért rángattál ki a szakadó esőbe? – Jaj, ne már Louis!

-          Azt hittem ez egyértelmű! Mennyivel romantikusabb volt megragadni a pólódnál és a szakadó esőben csókolózni! Annyira filmbe illő jelenet! – áradoztam, ő viszont csak összehúzta a szemöldökét.

-          De… Rachel… A hajad csimbókokban lóg, a sminked lefolyt, a ruháid szétá… - ajkaimmal tapasztottam be a száját, ami egyáltalán nem volt ellenére és én is elértem a célom. Befogta.

-          Inkább maradj csöndben, és ne rontsd el a világról alkotott képemet légy szíves! – kértem meg miután abbahagytuk a heves csókot.

-          Igenis! – vágta haptákba magát egy pillanatra, de ölelő karjai egy szempillantás alatt visszataláltak a derekamra és finoman simultak hozzá. – Na és… - egyik keze elkalandozott a karomra és gyengéden cirógatni kezdte. – akkor mi most már egy pár vagyunk? – Istenem az a félénk vigyor! Mint aki attól tart, hogy most azonnal arcon csapom és elsétálok… Sanszos.

-          Tudod mit? Ezt most úgy veszem, hogy meg sem kérdezted. – mosolyogtam rá és egy lágy csókkal hintettem be ajkait jelzésképpen, hogy igen, egy párt alkotunk. A nagyobb öröm viszont alig pár másodperc alatt elpárolgott és komolyra fordítottam a szót. – De… holnap elutazok. – suttogtam félve a reakciójától. És a várt hatás nem is maradt el.

-          Mi? Hova? Minek? Mennyi időre? – hadovált olyan kétségbeesetten, mintha azt mondtam volna, hogy én vagyok a Montreáli bankrabló, ő pedig mostantól a túszom.

-          Nyugi Louis! Csak egy hétre megyek, nem többre. És nem is olyan messze… - amint ezt kimondtam, tudtam, hogy hülyeség volt. – khm… Ausztráliába a röplabda kupára. – erős késztetést éreztem arra, hogy megnyugtassam mielőtt még magzatpózban kezdene el zokogni itt nekem, ezért a mondandóm közben végig az arcát simogattam és szorítottam a kezét, de a kétségbeesése nem enyhült, sőt, inkább csak még nagyobb lett.

-          Egy hét? Rachel, én nem bírom a távkapcsolatot! – Oh, Jesus.

-          Louis, csak egy, ismétlem, egy hétről van szó, nem többről! – a mutatóujjammal szinte kiszúrtam a szemét, nyomatékosítva az időtartamot, hátha felfogja végre, hogy azt a kis időt, igenis túl lehet élni bármily hihetetlenül hangzik is.

-          Hát éppen ez az! Egy hét! Na jó… mély levegő. – nyugtatgatta magát. Amikor viszont már azt hittem, hogy vége és kezd visszatérni a nem idegbajos Louis Tomlinson, megint hozta az ellenkezőjét. Szinte látszott, ahogy felvillan a kis lámpa az agy helyén maradt sötétségben, és ezt jelezte a hozzám hasonlóan magasba emelt mutatóujja is. Már előre féltem a „nagyszerű ötlettől”. – Akkor hadd menjek veled! – hát ilyen nincs. Soha nem adja fel.

-          Nem lehet. Maya-t tegnap bőgve találtam a bejáratunk előtt, de nem mondta el mi baja. Kettesben akarok lenni vele, hátha kihúzhatom belőle. – Vigyori erre csak lazán rántott egyet a vállán mintha ez nem jelentene különösebb problémát.

-          Ahogy gondolod, de én tudom mi a baja. Zayn kidobta. Senkinek nem könnyű a szakítás. – amit hallottam szinte letaglózott. Zayn és Maya? Maya és Zayn? Együtt?

-          Mi van? – igen, ma már másodjára hagyta el a számat ez az átkozott két szó. Két napig süllyedek a Rachel-féle depressziós mélységbe, és máris minden megváltozik körülöttem? Miről nem tudok még? Azt hiszem mára még nem végeztem a pofonok kiosztásával, ebben biztos vagyok…