20. Fejezet

Aloha srácok! ^^ ; ) 

Most korábban hoztuk a részt és a következőt is korábban fogjuk tekintettel ennek a résznek a rövidségére. Ám ahogy egy bölcs ember mondta, a kevesebb néha több! ; ) Sajnálattal vettük észre, hogy a komik ugyancsak megcsappantak, mindössze egy, ismételjük EGY! komment érkezett az előző fejezethez, ami nagyon is legörbítette az ajkunk. :c Szóval nem bánnánk ha aktivizálnátok magatokat drágaságaink ; )

Na de nem is húznánk tovább az időt, itt a 20. fejezet ; ) Jó olvasást!! 

Puszii ♥

Rachel szemszöge:

Belenyúlok a testébe, kikapom a máját, fogok egy henteskést és szép, szabályos kockákra darabolom a belső szervet. Ezeket a mozdulatokat megismétlem a szívével, a lépével és a tüdejével, majd forró olajba teszem és hagyom sütni tíz percig. Mikor már szépen megpirult, előkapok egy csinos tányért, amire ráhelyezem az ínyencségeket. Végül egy teáskanállal kivájom a szemgolyóit, a falatok tetejére teszem őket díszítésként és már tálalható is a Rachel-féle, íncsiklandozó specialitás szervkedvelő barátainknak.
Igen, tudom, hogy néha beteges gondolataim vannak… Nagyon, nagyon betegesek, de ez vagyok én, Elrettentő Rachel. A fejemben ezekkel, az ötletekkel játszadoztam el, miközben megállás nélkül gyilkos, már-már filmbe illő hátborzongató pillantásokkal meredtem Louis-ra. Szó szerint meredtem. Egy hang sem jött ki a számon és nem tudom miért. Vajon Louis „Hogyan tegyük tönkre Rachel legfontosabb randiját?” akciója miatt vagy, mert a saját pasim faképnél hagyott azon a bizonyos legfontosabb randin, az évfordulónkon. Azt hiszem mindkettőtől kicsit sokkot kaptam. Azonban felmerül a kérdés: Miért? Miért kaptam sokkot ezektől? Vigyoritól ez várható volt, hiszen Louis az… Nos, Louis az Louis. Evan-ön meg már nem is csodálkozom, hiszen hetek óta állandóan fontos és halaszthatatlan ”dolga” akad, ami miatt hanyagolnia kell engem. Mégis úgy gondolom, hogy ez a mi évfordulónk és a fontos dolga legalább most az egyszer várhatott volna holnapig, de nem. Az a rohadt sors mindig keresztbe tesz nekem. És ekkor újra felmerül a kérdés: Miért? Nem tudom és nem is akarom tudni. Viszont az is fix, hogy ez a barom most nem fog ennél is jobban felidegesíteni.
Louis azokkal a gyönyörű, tengerkék szemeivel meredt rám valami reakció érdekében, de semmit nem fog kapni. Elérte a célját, tönkre tette (félig) az évfordulónkat, és ha azt hitte, hogy ezek után, hogy Evan eltűnt, mi majd kettecskén eliszogatunk egy kávét tejszínhabbal, és közben jókat röhögcsélünk a világ dolgain, hát akkor ki kell, hogy ábrándítsam, mert semmi ilyesmi nem fog történni. Ha rajtam múlik nem. Örüljön, hogy még nem téptem le a fejét és nem akasztottam fel az első fára, a beleinél fogva. Már ez is nagy szó, ha rólam beszélünk.
Ahogy itt ült előttem és közben jelentőségteljesen figyelt és már lengette arcom előtt a kezeit, annyira naivnak tűnt. A második lehetőség, hogy várja a nagy, kitörő Rachel-t, aki mindent elsöprő haraggal ordibál az egész étterem közepén, majd egy idő után úgyis megbékél. De amit kapni fog, az rosszabb lesz számára. Egy szót sem fogok szólni, nem fogom leüvölteni a fejét, hogy az a nagy hangerőtől Kínában kössön ki. Csak szépen, nyugodtan és higgadtan elsétálok, semmi más. Szép csöndben, egy szó nélkül itt hagyom és hazamegyek, míg feldolgozom a mai napot. Nem akarom még jobban felhúzni magam, azon, ahogy kimagyarázza magát. Hadd őrölje fel a kíváncsiság, ami belülről táplálja, a hallgatásom miatt. Engem pedig cseppet sem fog érdekelni, amikor végig megy az összes fázison. 

1. Hmm, nem szól hozzám. Rendben.
2. De vajon miért nem szól hozzám?
3. Áh, biztos csak nincs kedve beszélgetni.
4. És ha mégis valami más van a dolog mögött?
5. Várjunk csak… Miért nem üvöltötte le a fejem?
6. Miért hallgat inkább, minthogy most azonnal felnégyeljen?
7. Vajon most menstruál vagy tényleg rám dühös?
8. Lehet, hogy mégsem mérges annyira és inkább csak örül, hogy Evan elment?
9. Mégis ki a jó franc örülne, ha tönkre teszik az évfordulóját?!
10. Te jó ég! Mit tehettem, hogy ezt csinálja?
11. Most már soha többet nem fog hozzám szólni?
12. Hogy fogom én ezt túlélni?
13. Istenem, mit tettem!
14. Halál.

Egy pillanatra elvigyorodtam, ahogy ezek a tételek végigfutottak a fejemben, de azonnal vissza is vettem a „Hogy dögölnél meg!” nézésemet. Méltóságteljesen felálltam az asztaltól, letettem a pénzt a megrendelt italokért, majd távoztam, faképnél hagyva Vigyorit. Természetesen jött utánam, mint aki hozzám van kötve és nem hagyott nyugodni.

- Rachel! Rachel várj már meg! Mi a baj? Miért nem szo… - mutatóujjamat jelentőségteljesen felemeltem és lefáradt tekintettel ránéztem a nyomomban loholó fiúra, aki azon nyomban megtorpant és abbahagyta a hablatyolást.

- Shh. Ne. Ne nehezítsd meg. – halkan suttogtam a szavakat, hátha így hatásosabb.

- De én csak…

- Ne! A te érdekedben. – hajtogattam tovább, és mikor láttam, hogy kezdi venni a lapot, újra elindultam hazafelé. Csöndben.

Egy ideig csak ballagtunk egymás mellett, bár legszívesebben egyedül mentem volna, de jelen helyzetben ez megoldhatatlan volt. Haladtunk házról házra, butikról, butikra síri csendben. Csak a mellettünk elhaladó néhány ember hangja hallatszott. Rádöbbentem, hogy még soha nem láttam Louis-t ilyen sokáig csöndben lenni. 

- Hmm, de szép időnk van! – És a rekord 5 perc 20 másodperc! Tapsvihar! 

- Na ja… - arckifejezésem megmaradt a ”Halál fia vagy!”-nál, aminek következtében végleg felhagyott a „Bírjuk szóra Rachel-t!” projekttel és inkább lehajtott fejjel haladt tovább.

Éreztem, hogy a düh minden megtett lépésnél egyre jobban szétárad a testemben, egyre nagyobbra nő, de próbáltam elfojtani. És az elfojtásnak soha nincs jó vége. Vajon kin fog csattanni? A házunkhoz érve berontottam az ajtón és a nappali felé vettem az irányt. Az öt jómadár már a szobában volt és éppen nagyban röhögcséltek valamin, amikor vaddisznó módjára becsörtettem az eddig vidám légtérbe. Niall hirtelen kapkodni kezdte a fejét jobbra-balra, mintha azon tanakodna hova fusson. Ijedt tekintettel meredt hol a testvéremre (aki egy ”Te meg mi a szart csinálsz?” nézéssel viszonozta), hol a konyhára. Kicsit féltem, hogy kitöri a nyakát, de végül az utóbbit választotta (Ki gondolta volna?) és kutyafuttában rohant be a csempékkel kirakott helységbe. Őt követte Maya, csak nyugodtabban és kiegyensúlyozottabban, természetesen egy-két szemforgatás kíséretében. Na de visszatérve a vidám társasághoz.

- Ó, talán megzavartam a bájcsevejt? – mosolyodtam el arrogánsan, majd visszaváltottam. - Üsse kő! Eljött az ideje a büntik kiosztásának. Itt és most! – mutattam a lábam elé, nyomatékosítva az időpontot és a helyszínt. 

Mindenki félve tekintett rám, majd egymásra, még Louis is, aki eközben lehuppant a kanapén csücsülő Harry és Zayn közé. Liam természetesen a szokásos faarcával bámult rám az egyik fotelből, a másikban pedig apám, mintha a tükörképe lenne, ugyanúgy. Még ez is felidegesített!

- Na akkor, menjünk sorba. Liam, - mutattam a srácra – neked egy napig hátra lesz kötve a kezed a zuhanyzós eset miatt! És nem csomózhatod ki semmikor! – arca azonnal megváltozott és aggodalmasba ment át.

- De… de Rachel! Akkor, hogy fogok pisilni? – meredt rám azokkal a nagy barna szemeivel, amik most csurig voltak kétségbeeséssel meg miegymással. 

- Majd valaki segít! – morogtam rá, a többiek pedig már most elképedve hallgatták a büntetést, pedig ez még nem is a legkomolyabb.

- D-de… - akaratoskodott volna tovább, de közbevágtam.

- Louis, - mutattam most rá, akinek hirtelen felcsillant a szeme, hogy hozzászóltam. – te nem beszélhetsz egy napig! Nincs vita, nem fogok változtatni, ez az ítélet! Ja és srácok, - intéztem ezt már mindenkihez – csakhogy lássátok milyen kedves vagyok, már most elkezdhetitek és így csak fél napig tart. – kacsintottam rájuk.

- Rachel, szerintem ez ne… - már megint Vigyori akadékoskodása.

- MOST! – nyomatékosítottam és a magyarázkodása azonnal átment hangtalan tátogásba. – Remek. – mosolyodtam el. – Zayn! – a gesztenyebarna szemű srác azonnal nekem szentelte figyelmét és láttam, ahogy azokban a gyönyörű pislogóiban félelem csillan. – Te egy fél napot kapsz arra, hogy mézből elkészítsd élethű másomat! Álló helyzetben! – itt kaptam mindenkitől egy szemöldök összehúzást, majd egy értetlen pillantást.

- Egy mézszobor? Rachel, értem én, hogy ideges vagy valami vagy VALAKI miatt, – pillantott itt Louis-ra, aki eltátogta a „Most miért nézel rám?” mondatot – de ez lehetetlen! És szerintem mások is így gondolják. – mutatott körbe a többieken, akik hevesen bólogatni kezdtek. Még össze is esküsznek a hátam mögött! Na ez nagyon gonosz!

- Művész lennél vagy mi fene! Oldd meg! – utasítottam ellentmondást nem tűrő hangnemben. – És végül Harry! – néztem egyenesen a göndörke szemébe, aki csodálkozva tekintett vissza rám.

- Én miért? Nem csináltam semmit! Nem szegtem meg egyik szabályt sem! – háborgott értetlenkedve.

- Mert te Harry vagy! Úgyis csinálni fogsz valamit, amiért meg kell, hogy büntesselek! Akkor már most teszem, ha így belejöttem! – forgattam a szemeimet, mintha ez olyan egyértelmű lenne.

- Rendben. – dőlt hátra lefáradt tekintettel és keresztbefont karral. – Ne kímélj! – Akis szemtelen! Ha ő így akar játszani, akkor így fogunk játszani!

- Borotváld le a fejed kopaszra! – mint akit ágyúból lőttek, pattant fel és magasodott fölém.

- Hogy mi van? – most én fontam keresztbe a karomat és úgy meredtem rá teljesen komolyan.

- Jól hallottad! Borotváld le a fejed kopaszra! Még ma! Mire hazaérek, kopasz legyél! 

- Nem! Nem, nem és nem! – rángatta a fejét kétségbeesetten. 

- Nox drágám, szerintem ez nem a legjo… - apu megint meg akarta hiúsítani a tervemet, de nem adtam rá lehetőséget.

- Na mentem, mire hazaérek, minden meglegyen! Puszi. – azzal felkaptam Rosie-t és magam mögött hagyva az őrültek házát, elindultam hogy kiszellőztessem a fejem egy kis gördeszkázással.

Louis szemszöge:

Azon tanakodtam fejben, hogy Rachel egy tízes skálán mennyire lehet felhúzva. A többieket is megkérdeztem volna, de a büntetés kötelezett. Ha megszegem az ítéletet, arra Rachel úgyis rá fog jönni és akkor nagyon mérges lesz. És pont, mint Liam-nél, ha Rachel mérges… akkor Rachel MÉRGES! A másik dolog, ami a fejemben keringett, az a „Hogyan békítsük ki Rachel-t?” akció volt. Persze amikor már elterveztem és végiggondoltam minden egyes pontot, amit mondani fogok, rájöttem, hogy nem is beszélhetek! Miért nehezíti meg ennyire a dolgomat? Ezért a jelbeszédhez fogok folyamodni! Ez az! El fogom mutogatni, amit szeretnék. Hogy én mekkora egy géniusz vagyok!
A tervem végeztével és minden egyes részlet precíz kidolgozása után motorra pattantam és elindultam a leginkább szóba jöhető helyre, a part menti útra. Rachel alig tizenöt perce indulhatott el, így hamar utol fogom érni. A nap már lemenő félben volt, így ha ő egy kicsit is romantikus, akkor nagyon tetszeni fog neki a félhomályban véghezvitt bocsánatkérésem jelekkel. Úgy fog kinézni, akár egy filmben, ahol szegény néma hősszerelmes elmondja az érzéseit és próbálja megbékíteni a lányt, aki ennek hatására a fiú nyakába ugrik, majd együtt hajtanak el a motoron a lemenő nap fényében. Na igen, ha Rachel-ről van szó, akkor minden fog történni, csak nem ez. De ahogy egy bölcs ember mondta, a remény hal meg utoljára. És én ebben hiszek. Ha kell életem végéig loholni fogok utána, mint valami őrült, de addig nem adom fel, míg az enyém nem lesz!
Már mentem olyan öt perce, amikor megpillantottam egy deszkás lányt.

Rachel volt az. Éppen gurulás közben volt lefelé az utcán. Elgondolkodtam, hogy ilyenkor mi a teendő. Ordibálhatnák neki, hogy álljon meg, de azt nem tehetem. Ez esetben marad a B verzió, miszerint elévágok a motorral és a kezemmel navigálom az út szélére. Így is tettem, a kétkerekűmmel elémentem és mutogattam, hogy húzódjon le, de ahelyett, hogy engedelmeskedett volna, annyira megijedt, hogy elvesztette az irányítást a gördeszka fölött és majdnem nekiment a falnak. Hupsz! Nem a legjobb bocsánatkérő indítás. Azonnal megállítottam a motort, leszálltam róla és odasiettem megnézni, hogy nem esett-e baja. Szerencsére egy-két karcolással megúszta, de az arca annál rosszabb volt. Tekintete kemény volt és szinte lángolt. Ajjaj. Azt hiszem, most jön a feketeleves, az ostor csattani fog, ez volt az utolsó csepp a pohárban, a hóhér kivégzi áldozatát, eltörött a bili füle, tele van a hócipő, szedhetem a sátorfámat! Felegyenesedett álló helyzetbe és rám förmedt.

- Te normális vagy? El is törhettem volna valamimet! Miért vagy egyáltalán itt? Miért nem tudsz már végre leszállni rólam? Tűnj el innen! Vagy tudod mit? Ne, ne tűnj el innen! Most szépen végighallgatsz! – Mintha lenne más választásom. Ő tiltotta meg, hogy beszéljek… Tudok mást tenni? – Először is, fogalmam sincs, miért lógsz állandóan a nyakamon! Mindig felbukkansz valahol, mindig látlak! – Könyörgöm náluk lakunk! Még jó, hogy minden nap lát! De hát az én mérges Rachel-öm. Olyan aranyos, amikor haragszik. – Másodszor, az ágyamban alszol! Hogy jössz te ahhoz, hogy egyáltalán alva járj? Megengedtem? Nem hinném! – Azok a kitáguló orrlyukak istenem, de cukik! – Harmadszor, már megint itt vagy és rám nézel! – mutatott végig rajtam. – Úgy viselkedsz, mintha egymáshoz lennénk kötve, és nem tudsz tőlem elszakadni! Negyedszer, jobb a segged, mint az enyém! És ekkor újra felmerül a kérdés: Hogy jössz te ehhez? Mit képzelsz magadról? Mert ez már mégis csak túlzás! Mondd csak, nem ég a pofádról a bőr? – Most már a szeme is kitágul, mint Csizmás kandúrnak és hadonászik össze vissza, mint egy retardált fóka. Egyem meg! – Ötödször, miért kell állandóan játszani az elmebe… - itt nem tudom mi történt velem, de hirtelen minden más kiment a fejemből és csak egy valami lebegett a szemem előtt, ami elhallgattathatja, ezzel minden tervemet sutba vágva. Ha megteszem már nincs visszaút, viszont ha nem teszem, akkor újra várnom kell, ki tudja mennyit. Most vagy soha, Louis, most vagy soha! Gyerünk, most légy férfi! Légy férfi!

Az elhatározásom végleges volt. Derekánál finoman megragadtam és magamhoz húztam, majd vágytól fűtött ajkamat az övére tapasztottam. Nem számított, hogy ki lát meg. Abban a varázslatos világban, ahol én jártam csak mi léteztünk. Ő és én.